Beton br.73
Utorak 16. jun 2009.
Piše: Đerđ Serbhorvat

Mađarske jagode u grlu

Put kojim mađarsko društvo ide

U piljarnici u kojoj obično kupujem postoje dve vrste jagoda: mađarska i domaća. Mađarske su skuplje... Šizofrena situacija: više se ne zna šta je mađarsko, šta je domovina, da li je domovina mađarska? (I zašto se piljar nije setio da neku vrstu, na primer onu ekstra mađarsku, nazove nacionalna jagoda? – Ili ne znamo više šta je nacija i ko je čini?)

 

VIA DOLOROSA ROŽE FLORESA

Iako je Eduardo Roža Flores, do nedavno avanturista broj jedan u zemlji, prošle godine napustio Mađarsku da bi branio svoje u svojoj domovini, Mađarska uopšte nije dosadna država. Mržnja buja. Što se tiče cigansko-mađarskih odnosa, u poslednje vreme može se govoriti o pogromima, linčovanjima, pogubljenjima, ubistvima dece. A ovo nije poetsko preterivanje. Zemlja se rascepila i po mađarsko-mađarskoj liniji, kao i po pitanju jagoda. Istina, ovde se može govoriti samo o latentnoj mržnji, o fizičkim obračunima na političkoj osnovi još nema vesti, mada ako pod time podrazumevamo i rasističke ispade, onda već ima.
Kao što je možda poznato, gore pomenuta osoba, Eduardo, poreklom od oca mađarskog Jevrejina i majke Španjolke iz Bolivije, po sopstvenom priznanju otputovao je u Boliviju da zaštiti građane jedne tamošnje pokrajine od apsolutizma predsednika – na molbu tamošnjih domoljuba (delom hrvatskog porekla). Međutim, „narodni” predsednik indijanskog porekla je to protumačio kao planiranje atentata, i zato su Eduardo i njegova družina streljani.
Njegov životni put i razmišljanja donekle simbolizuju put kojim mađarsko društvo ide, tj. luta. Ne kažem da je to krivi put, nisam prorok, i svako poređenje je pogrešno, ali Roža Flores je radio i mislio svašta, lutao bez cilja, nešto je jako hteo, nešto je i uspeo, pa se to ružno završilo, ubili su ga kao kera. Njegov otac, slikar naklonjen komunizmu, emigrirao je u Južnu Ameriku, odande je porodica prognana, pa su preko obilaznice u Švedskoj stigli u Mađarsku. Eduardo je bio poslednji sekretar Omladinskog komunističkog saveza budimpeštanskog univerziteta, nakon što je učio za špijuna (što nije završio, navodno nikad nije postao profesionalac). Zatim je završio na slavonsko-baranjskom frontu, tamo je od komuniste postao hrvatski katolički vernik, a od novinara borac za slobodu. Komandant narodne brigade se pak našao u mutnoj priči: za Hrvate je bio heroj, Tuđmanov pukovnik, dok su ga drugi optuživali za ratne zločine – dvojica novinara sa Zapada koja su mu se mešala u posao su nestala – navodno je sa svojim ljudima minirao srpske kuće. Zatim je u Mađarskoj flertovao sa desnicom. Posle radikalne levice završio je na radikalnoj desnici, na taj način povukao je sa sobom u Boliviju i neke mlade erdeljske Mađare sa kojima je sanjao o oslobađanju mađarskog Erdelja. U međuvremenu se Eduardo bavio humanitarnim radom na muslimanskim područjima, između ostalih i u Sarajevu – pa je i veru promenio, i na kraju je sahranjen kao Musliman. U crkvi u malom mađarskom selu, gde je kupio kuću, pamte kao sveca ovog fušerskog revolucionara, avanturistu, umetnika života, koji je razmišljao ekstremistički, postavljao iracionalne ciljeve, nikad nije radio (navodno je bio novinar), hteo je slobodu za sebe, za svakoga, i da je mogao rekao bi celom svetu šta treba da radi, šta je dobro, pravedno, lepo... On je bio Mađarska u malom, rekao bih Mađarska 2009.0.0.

 

STRANCI SU KRIVI ZA SVE

Takva je i zgrada u kojoj živim. Živi tu jedan veliki mađarski pisac (njegov drugi stan iznajmljujem ja), moj prijatelj umetnik klasične gitare međunarodnog glasa, koga slučajno poznajem od 1989. iz nekog studentskog kampa, pa samozvani predsednik kućnog saveta, koji je pre bio potkazivač, ako je verovati tračevima, i sad misli da sve zna o svakome. Na primer da je onaj koji je kod kontejnera zapalio pisma iz sandučeta neki ludi Ciganin narkoman. Oni – tako sada naziva njih, tj. Cigane koji žive u zgradi, među kojima je jedan muškarac koji se stalno dere na svoju ženu. Ne poznajem svoje komšije, u jednom stanu živi neka mlada žena, ona rano odlazi na posao, ili je izdala svoj stan, ni to ne znam. U drugom komšijskom stanu možda niko ne živi, stalno su spuštene roletne. Možda ga iznajmljuju Vijetnamci, i u mraku pod svetlom lampi gaje marihuanu. Čitao sam u novinama. Sigurno je tako, za sve su krivi stranci.
Ili Cigani.
Svako je sumnjiv – svi traže krivca i krive onog drugog. Ovi – kako između sebe mi, koji se smatramo našima, nazivamo one.
Evo, ujutru idem na posao, a oni, tj. ovi, ovi Romi već u to vreme sede na suncu i sviraju gitaru, pevaju, puše, pljuju, popravljaju motor na kolima, curi ulje. Ne lažem. Kako mi ne bi skočio pritisak kad na ulici naravno neće ni da se sklone, da bih ja mogao da prođem, da odem na posao, da zaradim, od čega posle plaćam porez, da bi oni od toga dobili socijalnu pomoć. A mi, Mađari, namigujemo jedni drugima, eto vidiš, jebiga, pička im materina njihova.
I kako sad da čovek ne bude rasista? – uzviknem, al’ samo u sebi, i ne smem ni da se pogledam. Nisam istreniran za ovo, kao Mađar iz Vojvodine mogu da budem samo multikulturalistički liberal, ništa drugo. Ali virus je svakog inficirao, nema tu šta, svako mrzi svakoga, ovi one, oni ove.
Domar-doušnik bi naravno da me vrbuje, na ulici me predstavlja nekom svom ortaku, da glasam za njih na izborima za Evropski parlament. Nemam državljansvo, kažem, ne mogu da glasam. Onda da kažem drugima da glasaju za njih – neka narodnjačko-radikalna partija, nikad čuo. A nema ni flajere da mi da – još su u pripremi, kaže gospodin u sakou, odeven otprilike po modi 1996. I još kažu da se ljudi ne bave politikom. I te kako se bave. Štaviše, neće ni da započnu razgovor s nekim ko ne razmišlja kao oni. Opozicija je godinama izlazila iz parlamenta kad god bi premijer progovorio. Ovo je primer – a cilj je uništenje drugog, bar simbolično, ako još ne i fizički. I kafane su se promenile, zna se koja je desničarska, gde je bolje da ni ne kročiš ako ne razmišljaš tako. I u vozu ćeš razmisliti koje ćeš dnevne novine da izvadiš, jer ćeš se nekom zameriti, i te kako, nije to šala.
Ionako je ovo stroga država, i iako nemam pojma za koga bih glasao (nizakoga, ovi su svi odvratni), ni svoje ime ne mogu da koristim. Mađar sam, ali mi ovde prihvataju ime kako mi u srpskom pasošu piše – tj. ovde sam Horvat Derd, čak ne ni Đerđ, sa D se izlizala crtica. „Kod kuće“, u Srbiji, već mogu da budem Horváth György, kako sam zaveden u matičnu knjigu rođenih. Zanimljiva je ova evropskounijska Mađarska: kao Mađar nemam osnovno pravo da pišem svoje ime na mađarskom. Mada čak imam i papir, da me je ministar imenovao za izaslanika udruženja mađarskih pisaca da delim stipendije mladim mađarskim piscima. Istina, nema ni Cigana, ni oni ne postoje, ne tako i ne u tolikom broju kako se tvrdi. Svetska ekonomska kriza manje-više, problem sa Ciganima je najveći problem države. To jest duboko siromaštvo. Ali ovde već niko ne sme ništa da kaže, barem ne smemo mi koji smo rođeni kao antirasisti, bez predrasuda, liberali itd. Ako uopšte neko može takav da se rodi (naravno da ne može).

 

SEGREGACIJA NEVIDLJIVIH

Dakle: nema ni Cigana, ni oni ne postoje, ne tako i ne u tolikom broju kako se tvrdi. Navodno, već polovina osnovaca su Romi. 60 posto onih koji izdržavaju zatvorsku kaznu su Romi. X posto izvršitelja zločina su Romi. A većina Cigana su rasisti, samo tako nešto ne može da se kaže, jer je to rasizam. I stvarno jeste. Rasizam je i to da Romi isključuju one (u određenom broju slučajeva) koji se takoreći asimiliraju, akulturiraju u većinsko mađarsko društvo. Dakle one koji su mobilni prema gore: postaju policajci, intelektualci, profesori, otcepe se od manjine. Ili kako ih većina naziva: oni koji rade... Da, već tako govore, govorimo – i jezik tone negde u dubinu, ništa ne znači to što u stvari znači.
Romi zbijaju redove, što je razumljivo: desilo se nekoliko ubistava, napali su ih u njihovim kućama na kraju sela, zapalili im domove, pa upucali one koji su bežali. Počinitelji zločina su još uvek nepoznati, policija sumnja da je u pitanju serijski ubica. Pritom već dve godine maršira Mađarska garda, ovaj civilni pokret pod vojničkom maskom – ogorčena, radikalizovana rulja Mađara, šljam. Ali to što je njihov odgovor na problem nedemokratski i što budi neprijatna sećanja, ne znači da problem ne postoji: osiromašeni ljudi u provinciji su se razočarali u sve, pa im se čini da, s druge strane, romsko društvo iskorišćava ovu situaciju, ne rade, žive od socijalne pomoći, to im je strategija. I tako parazitiraju na „mađarskoj budućnosti“. Ovi.

I kako sad da čovek ne bude rasista? Nisam istreniran za ovo, kao Mađar iz Vojvodine mogu da budem samo multikulturalistički liberal, ništa drugo. Ali virus je svakog inficirao, nema tu šta, svako mrzi svakoga, ovi one, oni ove

Inače, oko 80 posto ispitanika gaji predrasude prema Ciganima – dakle otprilike svaki Mađar, jer ostali su Cigani, ili trenutno borave u inostranstvu, ili eventualno ne razmišljaju, nemaju mišljenje ni o čemu. Pre 10 godina sam intervjuisao Janoša Kiša, najznačajnijeg mađarskog liberalnog filozofa – u vezi sa Kosovom. Pitao sam ga ima li paralela u položaju kosovskih Albanaca i Roma u Mađarskoj. Rekao je da ima: i ako se životne okolnosti Roma ne poboljšaju, tj. ostanu siromašni i nezaposleni, a natalitet im u velikoj meri nadmašuje natalitet Mađara, i geografski se koncentrišu, nije isključena neka vrsta pobune. A konflikti su nam već pred vratima, na svakom polju.
Malo je verovatno da će Mađar upisati svoje dete u školu u kojoj određeni procenat učenika čine Romi. Po nekima je ova granica 25 posto. Idemo dakle putem totalne segregacije. Isto se odnosi na naseljena mesta. Počinju da se formiraju „etnički” čista naselja, sela, manji gradovi (treba dodati da je većini romskog stanovništva, oko 90 posto, koje broji već oko milion pripadnika, maternji jezik mađarski).

 

NAJVEĆI ZATVOR EVROPE

Ali mađarsko društvo je jedinstveno samo po ovom pitanju. U svim ostalim pitanjima se do krajnosti rascepilo: na desno i levo, bar što se tiče političke scene, mada ni značenje ovih reči nije baš jasno. Levica koja je trenutno na vlasti uopšte nema levičarsku politiku, a sadašnja opoziciona desnica kljuka svoje birače potpuno levičarskom politikom. Nema nikakvog smisla opisivati trenutnu političku paletu terminima konzervativan, liberalan, socijalistički. Tehnokratu Gordona Bajnaija mrzi dobrih dve trećine birača, baš kao i njegovog prethodnika, „socijalističkog” Ferenca Đurčanja, koji je pre skoro tri godine priznao svojim partijskim kolegama: lagali smo u izbornoj kampanji, zemlja je u tragičnoj ekonomskoj situaciji. I onda je počeo šou program. Konzervativna narodna desnica predvođena Viktorom Orbanom (Orban je već bio premijer, i verovatno će sledeće godine opet biti, dobri su im izgledi za dvotrećinsku parlamentarnu većinu) od tada smatra socijalističko-liberalnu vladu nelegitimnom. Bajnaija takođe. Što je smešno – ako bi njihovu argumentaciju na ispitu izneo student prve godine politikologije, pao bi. Ali ipak, činjenica je da je vlada izgubila kredibilitet, liberali ih podržavaju iz kvazi-opozicije, mada su oni najviše izgubili. Verovatno neće ni ući u parlament.
Ući će umesto njih partija radikalne desnice, Desni (Jobbik*). Oni su osnivači Mađarske garde, ali pošto je sud zabranio gardu, od tada je kao civilna organizacija... Postoji, al’ ne postoji. U civilu svako može da defiluje u uniformi... Smešno. Desni pričaju ono što razočarani siromašni ljudi u provinciji žele da čuju: o ciganskom kriminalu. Jer osećaju kao da je Romima sve dozvoljeno. Da im ukradu kokošku, krompir iz bašte, i da ne rade. A da lumpuju od socijalne pomoći. I da to ne može više tako. Hoće reda.
I tako zemlja stiže tamo gde je već bila: u haos, gde se u ime pravljenja reda žrtvuje demokratija, ako tako nešto uopšte postoji.
Desničari mrze levičare. Pod uticajem mržnje prema Romima antisemitizam je ustuknuo – u svakom zlu ima i nečeg dobrog, moglo bi se cinično reći. Jevrejski i međunarodni lobi i njihovi domaći plaćenici nisu više krivi za probleme, ili bar ne samo oni, nego uglavnom Cigani, neradnici i veseljaci. I dobro, još i oni koji su pokrali zemlju: socijalistička vlada i bankari. I stranci, imigranti, izbeglice.
To neprijateljstvo, to da su ovi, druga strana, pokvareni do srži, izdajice domovine, protivnici svog naroda, ubice itd., prožima sve segmente života. Postoje mađarske prodavnice. Mađarski bajkeri. Ovaj je Mađar, onaj nije Mađar. I jagode. I tako je to u umetnosti, tako je i u književnosti. Po desničarskim intelektualcima, veliki pisci „druge strane”, nobelovac Imre Kertes, Peter Esterhazi, Peter Nadaš, u stvari za pare služe međunarodnim interesima, i nije im stalo do domovine, do mađarstva, do nacije, do stvarnosti, do naroda čiji hleb jedu... Prave se postmodernisti, i izdaju mađarske interese.
Poznato je sve ovo, zar ne, u Srbiji, iz Srbije?
Književnost i ovde ima namenu, zadatak. Samo što to nema nikave veze sa književnošću, sa umetnošću. Jedno isključuje drugo. Ovi.
A ni oni nisu ništa bolji. I isključen bi da isključuje. Desilo se skoro da je sud osudio na novčanu kaznu jednog diskriminatora, izbacio je iz plesne škole svog učenika koji je javno priznao da je gej. Diskrimisani, „dobitnik” parnice, koji naravno ništa nije dobio, toliko se obradovao da je kako dolikuje liberalnom homoseksualcu izjavio: to nije dovoljno, novčana kazna ne valja, zatvorom treba kazniti one koji diskriminišu.
To jest, otprilike svakog građanina Mađarske, bilo Mađara, Roma, homoseksualca, pripadnika neke manjine. I tako bi Mađarska mogla da postane najveći zatvor Evrope.

 

Prevela Kristina Rac

 

*Reč „jobbik“ na mađarskom ima dva značenja: „desni“ i „bolji“.

Ovi vs. Oni

 

 

Szerbhorváth György

 

EZEK
(MAGYARORSZÁG 2009.0)

 

A zöldségesnél, ahol vásárolok, kétféle földieper kapható: magyar és hazai. A magyar a drágább… Skizofrén helyzet: már azt sem tudjuk, mi a magyar, mi a haza, magyar-e a haza. (S miért nem jutott eszébe a zöldségesnek, hogy az egyik fajtát, például az extra magyart nemzeti földiepernek nevezze el? – vagy nem tudjuk már, mi a nemzet?, kikből áll?)
S csak azért, mert Rózsa Flores Eduardo, az ország első számú kalandora tavaly elhagyta Magyarországot, hogy szülőhazájában védje meg a sajátjait, Magyarország korántsem mondható unalmas országnak. Tobzódik a gyűlölet, magyar-cigány vonalon az utóbbi időben pogromokról, lincselésről, kivégzésről, gyermekgyilkosságról beszélhetünk. És ez nem költői túlzás.
És az ország magyar-magyar vonalon is kettészakadt, akárcsak a földieper tekintetében, igaz, itt még csak gyűlöletről beszélhetünk, politikai indíttatású fizikai leszámolásokról egyelőre nem hallottunk, bár ha a rasszizmust annak vesszük, akkor már igen.
Mint talán ismeretes, a fentebb említett, magyar zsidó apától és bolíviai spanyol anyától származó személy azért utazott saját bevallása szerint Bolíviába, hogy megvédje az egyik tartomány lakosait az elnök önkényétől, erre kérték az ott élő (részben horvát származású) hazafiak. Ám ezt Evo Morales, az indián származású „népi” elnök végül úgy fordította le magának, hogy ellene akarnak merényletet elkövetni, ezért lelövette Eduardót és társait.
Akinek életútja és gondolkodásmódja némiképp azt is szimbolizálja, milyen úton jár a magyar társadalom - kóvályog. Nem mondom, hogy tévúton, mert nem vagyok próféta, és minden hasonlat pontatlan, de Rózsa Flores gondolt és csinált mindent és bármit, céltalanul őgyelgett, valami nagyon akart, ez-az össze is jött, aztán csúfos véget ért, egy szál gatyában végezték ki. Festőművész, kommunista érzelmű apja emigrált Dél-Amerikába, onnan űzték el a családot, s svédországi kitérő után kerültek Magyarországra. Eduardo volt a budapesti egyetem Kommunista Ifjúsági Szövetségének utolsó titkára, miután korábban kémnek tanult (nem végzett, nem lett hivatásos állítólag). Majd 1991-ben a szlavóniai-baranyai fronton kötött ki, itt vált kommunistából hithű katolikus horváttá, újságíróból önjelölt szabadsághőssé. A nemzetközi brigád parancsnokaként azonban fölöttébb zavaros történetbe keveredett: a horvátok számára hős lett, Tudjman ezredese, mások viszont háborús bűnökkel vádolták – két nyugati újságíró is eltűnt, akik dolgaik után kutattak, állítólag szerb házakat robbantottak fel ő és emberei. Aztán Magyarországon a jobboldallal kacérkodott, hogy a szélsőbal után a szélsőjobboldalon kössön ki, így rángathatott magával olyan székely magyar fiatalokat is a bolíviai kalandba, akikkel együtt a romániai magyar Székelyföld felszabadításáról álmodoztak. Közben Eduardo muzulmán területeken folytatott humanitárius tevékenységet, így Szarajevóban is – meg is tért hát, s végül muzulmánként hantolták el. A kis magyar faluban, ahol egy parasztházat vásárolt,  szentként emlékeztek a katolikus templomban erre az elfuserált forradalmárra, kalandorra, életművészre, aki szélsőségesen gondolkodott, irreális célokat tűzött ki, nem dolgozott soha (kvázi újságíró volt), szabadságot akart magának, mindenkinek, és az egész világnak megmondta volna, ha teheti, mit kell tennie, mi a jó, az igaz, a szép… Mondhatnám, Magyarország volt ő kicsiben, Magyarország 2009.0.0.
Ahogyan a ház, ahol lakom, az is ilyen. Itt lakik egy nagy magyar író (az ő másik lakását bérlem), egy nemzetközi hírű klasszikusgitár-művész barátom, akit véletlenül 1989 óta ismerek egy diáktáborból, aztán az önjelölt házmester, aki korábban a pletykák szerint besúgó volt, és most is tudni vél mindenkiről mindent. Például hogy az, aki a kukáknál felgyújtotta a postaládákból kirámolt leveleket, számlákat, egy bolond cigány drogos. Ők – már csak így utal ezekre, azaz a házban lakó cigányokra, akik közül az egyik férfi folyton ordít a feleségére. A szomszédaimat nem ismerem, az egyikben egy fiatal hölgy lakik, ő korán jár dolgozni, vagy kiadta a lakást, ezt sem tudom. A másik szomszéd lakásban meg talán nem lakik senkii, folyton le van húzva a roló. Talán vietnámiak bérlik, ott nevelik a sötétben, lámpák alatt a marihuánát. Olvastam az újságban. Nyilván így is van, mindenért a külföldiek a hibásak.
Vagy a cigányok.
Mindenki gyanús – mindenki a másikat figyeli és okolja. Ezek – mondjuk egymásnak, mi, akik egymást mi-nek tekintjük, amazokról.
Itt van, reggel megyek a munkába, hát ők, azaz ezek, ezek a romák már ekkor ülnek a napon és gitároznak, énekelnek, cigiznek, köpködnek, szerelik az utcán a kocsi motorját, folyik az olaj. Nem hazudok. Hogyne menne fel bennem a pumpa, az utcán persze félre sem állnak, hogy én elmenjek dolgozni, jövedelmet szerezzek, amiből aztán adózok, hogy ők abból meg segélyt kapjanak. Mi, a magyarok, meg kacsintgatunk egymásra, hogy na látod, bazdmeg, az anyjuk picsáját ezeknek.
Így ne legyen az ember rasszista! – kiáltok, de csak magamban, és már magamba se merek nézni. Nem erre vagyok kiképezve, vajdasági magyarként multikulturalista liberális lehetek csak, semmi más. De a vírus mindenkit megfertőz, nincs mese, utál mindenki mindenkit, ezek azokat, azok ezeket.
A házmester-besúgó persze beszervezne, bemutat az utcán valami haverjának, hogy szavazzak rájuk az Európa Parlamenti választásokon. Mondom, nincs állampolgárságom, nem szavazhatok. Akkor is, mondjam meg másoknak, szavazzak rájuk – valami népnemzeti-radikális párt ez, még a nevüket sem hallottam. De szórólapot sem tud adni – még készül, mondja a zakós úriember, kb. 1996-os divat szerint öltözködve. Még hogy nem politizálnak az emberek? Dehogynem. Sőt, azzal, aki nem úgy gondolkodik, mint ő, szóba sem állnak. Az ellenzék éveken át kivonult a parlamentből, ha megszólalt a kormányfő. Ez a példa – és a cél a másik megsemmisítése, legalábbis szimbolikusan, ha még fizikailag nem is. A kocsmák is átalakultak, tudnivaló, melyik a jobbos, ahová jobb, ha be se teszed a lábad, ha nem azt gondolod, amit. A vonaton is meggondolod, melyik napilapot veszed elő, mert megszólnak, az ám, ez se vicc.
Ez egy szigorú ország amúgy is, és bár fogalmam sincs, kire szavaznék (senkire, ezek mind utálatosak), a nevemet sem használhatom. Magyar vagyok, de itt csak úgy fogadják el a nevemet, ahogyan a szerb útlevelem írja – azaz itt Horvat Derd vagyok, nem is Đerđ, vagyis a D-ről lekopott a vonalka. „Otthon”, Szerbiában viszont már lehetnék Horváth György, ahogyan anyakönyveztek. Érdekes ez az európai uniós Magyarország: magyarként nem alapvető jogom, hogy magyarul írjam a nevem. Pedig még papírom is van róla, hogy magyar írószervezet küldöttjeként nevezett ki a miniszter, hogy ösztöndíjakat osztogassunk fiatal magyar íróknak.
Igaz, a cigányok sincsenek, ők sem léteznek, nem úgy és nem annyian, ahogyan. A gazdasági válságon innen és túl az ő problémájuk az ország legnagyobb problémája. Vagyis a mélyszegénységé. De már itt sem mer senki semmit mondani, legalábbis mi, akik antirasszistáknak, előítéletmentesnek, liberálisoknak stb. születtünk. Már ha van ilyesmi – ilyesminek születni (persze nincs).
Tehát: a cigányok sincsenek. Legalábbis nem annyian vannak, amennyien. Az általános iskolások fele állítólag már roma. A börtönben ülők hatvan százaléka roma. A bűnelkövetők x százaléka roma. És a cigányok java rasszista, ezt is kimutatták már, csak semmi ilyesmit nem szabad mondani, mert ez is rasszizmus. És tényleg, az. Az is rasszizmus, hogy a romák kizárják maguk közül azokat (bizonyos számú esetben), akik úgymond asszimilálódnak, akkulturalizálódnak a többségi magyar társadalomhoz. Vagyis azokat, akik felfelé mobilak: rendőrök, értelmiségiek, tanárok lesznek, kiszakadnak a kisebbségből. Vagy ahogy a többség mondja: dolgoznak… Igen, már így beszélnek, beszélünk – a nyelv is süllyed valahová a mélybe, semmi sem azt jelenti, amit.
A romák zárják soraikat, ami érthető: több gyilkosság történt, faluszéli házaikban támadták meg őket, rájuk gyújtották a házat, aztán a menekülőket lelőtték. A bűnelkövetők máig ismeretlenek, a rendőrség sorozatgyilkosra gyanakszik. Közben már két éve menetel a Magyar Gárda, ez a katonai maskarába öltözött civil mozgalom – elkeseredett, radikalizálódott magyar emberek gyülevész társasága, egy csürhe. Csakhogy attól, hogy a problémára adott válaszuk antidemokratikus, fölöttébb rossz emlékeket idéz fel, nem jelenti azt, hogy a probléma nem létezik: az elszegényedett vidéki emberek kiábrándultak mindenből, és abból is, hogy úgy látják, a roma társadalom ezzel szemben kihasználja a helyzetet, nem dolgoznak, hanem csak segélyekből élnek, ez a stratégiájuk. S így felélik a „magyar jövőt”. Ezek.
A megkérdezettek kb. 80 %-a egyébként előítéletes a cigányokkal szemben – magyarán kb. minden magyar, hiszen a többiek cigányok vagy éppen külföldön tartózkodnak, esetleg nem gondolkodnak, nincs véleményük semmiről. Tíz éve interjút készítettem Kis Jánossal, a legjelentősebb magyar liberális filozófussal – Kosovo kapcsán. Rákérdeztem, van-e párhuzam a kosovói albánok és a magyarországi romák helyzete közt. Azt mondta, van: s itt a romák ha életlehetőségi nem javulnak, azaz szegények és munkanélküliek maradnak, továbbá natalitásuk jóval meghaladja a magyarokét és földrajzilag is koncentrálódnak, nem kizárt egyfajta lázadás. És a konfliktusok már itt vannak a nyakunkban, minden téren.
Magyar aligha adja olyan iskolába a gyermekét, ahol a diákok bizonyos százaléka roma. Egyesek szerint ez a határ 25 %. A totális szegregáció útján járunk tehát. Ugyanez érvényes a településekre. Kezdenek kialakulni az „etnikailag” tiszta településrészek, falvak, kisvárosok (tegyük hozzá, a lassan egymilliós nagyságú cigányság – vagyis a lakosság tíz százaléka – zöme, 90 százaléka magyar anyanyelvű).
De ez a magyar társadalom csak e kérdésben egységes. Egyébként végzetesen két részre szakadt: jobb- és baloldalra, legalábbis politikai szinten, bár e szavak értelme sem világos. A ma hatalmon lévő baloldal csöppent sem folytat baloldali politikát, a most ellenzéki jobboldal meg abszolút baloldali csontot dob a választók elé. Semmi értelme sincs a konzervatív, liberális és szocialista szavak mentén leírni a jelenlegi politikai palettát. Nemrég bukott meg a „szocialista” Gyurcsány Ferenc kormánya – utódát, a technokrata szocialista Bajnai Gordont azonban ugyanúgy gyűlöli a választók bő kétharmada, mint elődjét, azt a Gyurcsányt, aki közel három éve párttársai előtt elismerte: a választási kampány során hazudtak, az ország siralmas gazdasági helyzetben van. Azóta áll a bál. Az Orbán Viktor vezette „konzervatív, nemzeti jobboldal” (Orbán már volt kormányfő, és alighanem jövőre ő lesz újra az, jelenleg kétharmados többség néz ki nekik a parlamentben) azóta illegitimnek tartja a szocialista-liberális kormányzást. És Bajnait is. Ami azért vicces, mert ha érvrendszerüket egy elsőéves politológus hallgató felmondaná, megbukna a vizsgán. Ezzel együtt tény, hogy a kormányzat hitelét vesztette, a liberálisok is kvázi-ellenzékből támogatják őket, pedig ők buktak meg a leginkább. Alighanem a parlamentbe se jutnak be.
Bejut helyettük a radikális jobboldal pártja, a Jobbik. Akik a Magyar Gárda alapítói, de miután a bíróság betiltotta a gárdát, azóta az kvázi civil… Van is, meg nincs is. Civilben mindenki felvonulhat egyenruhában… Nevetséges. A Jobbik arról beszél, amiről a csalódott, szegény vidéki emberek hallani akarnak: a cigányok bűnözéséről. Mert úgy érzik, a romáknak mindent lehet. Hogy ellopják a tyúkjukat, a krumplit a kertből, és nem dolgoznak. A segélyből meg dorbézolnak. És hogy ez nem mehet tovább. Rendet akarnak.
Az ország így sodródik oda, ahol már volt: olyan káoszba, ahol a rendcsinálás ürügyén feláldozzák a demokráciát, ha van olyan.
A jobboldaliak utálják a baloldaliakat. A cigányellenesség hatására az antiszemitizmus viszont háttérbe szorult – minden rosszban van valami jó, mondhatjuk cinikusan. Már nem a zsidó nemzetközi klikk és honi kiszolgálóik a hibásak a gondokért, legalábbis nem csak ők, hanem alapjáraton a semmittevő, danolászó cigányok. Na jó, meg akik szétlopták az országot: a szocialista kormányzat és a bankárok.
Persze, senkinek sincs igaza, semmi sincs így. Csakhogy akkor mi hogy van? Mondom, már nem merem mondani magam sem.
Az egész szembenállás, tehát hogy ezek, a másik oldal velejéig rossz, hazaáruló, nemzetellenes, gyilkos stb. már az élet minden szegmensét áthatja. Vannak magyar boltok. Magyar motorosok. Magyar ez, nem magyar az. A földieper is. S a művészetekben, az irodalomban is ez van. A jobboldali értelmiség szerint a „másik oldal” nagy írói, a Nobel-díjas Kertész Imre, meg Esterházy Péter, Nádas Péter valójában a nemzetközi igényeket szolgálják ki pénzért, és nem törődnek a hazával, a magyarsággal, a nemzettel, a valósággal, a néppel, melynek a kenyerét eszik…. Posztmodernkednek, és elárulják a magyar értékeket.
Ismerős, ugye, mindez Szerbiában, Szerbiából?
Az irodalomnak már itt is dolga van, feladata. Éppen csak az irodalomhoz semmi köze, a művészethez. Az egyik kizárja a másikat. Ezek.
De emezek sem jobbak. A kizárt is kizárna. Történt nemrég, hogy a bíróság pénzbírságra ítélt egy diszkriminálót, aki a tánciskolából kitiltotta egy diákját, miután az bevallotta, hogy meleg. A diszkriminált, a per „nyertese”, aki persze nem nyert semmit, viszont annyira megörült, hogy amolyan liberális melegként azt nyilatkozta: ez nem elég, a pénzbírság nem jó, börtönnel kell súlytani a diszkrimináló egyéneket.
Azaz kábé minden magyar lakost, legyen az magyar, roma, meleg, más kisebbséghez tartozó. Aztán így lehetne Magyarország Európa legnagyobb börtöne.

Mikser arhiva

2019.

2018.

2017.

2016.

2015.

2014.

2013.

2012.

2011.

2010.

2009.

2008.

2007.

2006.