| BETON
BR.46 |
DANAS, Utorak
27. maj 2008. |
|
 |
| Piše:
Peter Božik |
Ìrja: Bozsik Péter |
|
| DEKODIRANA
POKRAJINA |
DEKÓDOLT TARTOMÁNY |
Mirči Dineskuu i malobrojnim
vojvođanskim prijateljima |
Mircea Dinescunak és kevés vajdasági barátomnak |
|
|
| |
Imperija je otadžbina budala -
Vidim na ekranu,
dole kod Beograda, pod tvrđavom
uzbunu oglašava Sloboda-Smrt,
dragi knjaz Miloš, carević,
Titovo pastorče.
Iz računara dim tamjana kulja.
A mene bezdimica mori,
samo me to proganja. Retko
me pre pet san savlada,
a ja sramno
dotle pušim -
u mislima. Ovo mi ispunjava i noći i dane.
Histerišem ili na sofi ležim
grickam semenke i prsim se.
Bačvansko sam dete ja.
(Kao onaj koji je već odavno spreman.)
Iz Čantavira. (Kao onaj koji je smeo.) Tačnije
iz Čingagoša. Sa oboda sela.
(Kao onaj koji je proglašen dostojnim grada.)
Nemanja proganjaju jeretika.
Tabarke se ovde rađaju,
atentatori
i diktatori,
(ređe pesnici),
u predgrađima istorije.
Pokrajinom duva imperijalni vetar u duhu vremena,
Košava. Šiptarski se barjak na Kosovu
vije. Pesmu će
ubrzo izbrisati, na zaborav osuditi,
a ne znaju da li će mesto nje
doneti bolju ili njoj sličnu.
Orlići jedan drugoga proždiru,
na moljce im
ostaci liče,
nečešljani pamuk su im gnezda,
nebo emituje jasno
vidljiv dim,
jači opstaje.
Onamo je u modi patriotski kani-bal,
iz iskustva to znam.
Carević posmatra svoju retortu.
(Oko vrata mu palmin konop.)
Iz mlevene urne Svetog Save
špricer života se sprema.
Vampir se nad mapu nadvija,
užas mu je mera.
Milicajcu dok spava
pendrek očvršćava. Janičari
se spremaju da provere
misli naroda.
Podanici razapeše svetsku mrežu
da ulove mesiju.
U beogradskom pašaluku
- gle, smrknutih li lica -
uz gajde nariču vračevi.
Koliko muka još, koliko?
Da konačno shvatiš:
pokrajina je izgubljena.
Eto nama varvara pred gradskim zidinama,
i idioti drže govore na forumu.
Stiska je pesnika pred dupetima narodnih tribuna
i u času nakon poslednjeg.
Seljaci muzu razjarenu
kravu civilizacije.
Masovno-ubistvena revolucija
lumpen proletera odvija se na drugom.
Peter Božik
Rođen 1963. u Čantaviru (Vojvodina), studirao
na Odseku za hungarologiju Filozofskog
fakulteta u Novom Sadu. Od 1990. do
preseljenja u Mađarsku, urednik i u kraćem
periodu glavni urednik časopisa Új
Syimposion. Od 1991. živi u Vespremu (Mađarska). Učestvuje u osnivanju časopisa Ex
Symposion. Odskora glavni urednik časopisa.
Piše prozu, poeziju i esejistiku. Prevodi
sa srpskog, hrvatskog i bosanskog na mađarski jezik. |
|
Glumci se teatralno razgolićuju.
Pedagog za agenturom žudi,
a mudraci lepe izborne plakate.
Na spontanom telu nacija, narod je ejakulacija.
Špijuni,
e pa, na osnovu
izveštaja špijuna
još nekoliko godina
i gradske kapije se otvaraju
a varvari će ipak biti
neko rešenje.
(Za kraj pozdravljam svoje izgubljne gradove.)
Gospod rešava zagonetku krsta.
Smrt čita novine,
alegoriju koja je promašila vreme.
Miš nagriza mačkin san.
Književnost je otadžbina budala
Vajsburn, 15-18.1.1999.
Preveo Zlatko Omerbašić |
|
|
A birodalom hülyék hona -
Képernyon látom,
lent Belgrádnál, a vár alatt
riadót fúj Halálszabadság,
kedves Milos herceg, a cárevics,
Tito nevelt fia.
A számító gépekbol tömjén füstölög.
Engem meg füsthiány kínoz,
csak ezzel foglalkozom. Ritka,
hogy öt elött ér el az álom,
szégyenszemre
addig is cigarettázom -
gondolatban. Ez tölti ki éjem, napom.
Hisztériázok vagy
fekszek a pamlagon,
tökmagot rágok és fontoskodok.
Kisbácskai gyerek vagyok.
(Mint aki készen állt régóta.)
Csantavéri. (Mint aki mert.) Pontosabban
csingágósi. Külfalusi.
(Mint aki a városokhoz méltónak ítéltetett.)
A nincs számüzi az eretneket.
Szeszkazánok születnek errefelé,
merénylök
meg diktátorok
(ritkábban költök),
a történelem kültelkein.
A tartományban korhü birodalmi szél fúj,
kossava. Kosovón szkipetár
zászló lobog. Hamarosan
eltörlik, feledésre kárhoztatják a verset,
és nem tudják, hogy jobbat,
vagy hozzá hasonlót hoznak helyette.
Egymást zabálják föl a sasfiókák,
maradványaik molylepkékhez
válnak hasonlatossá,
fészkeik kártolatlan gyapot,
az égbolt világosan látható
füstöt bocsát le,
az erosebb megmarad.
Divat arrafelé a patrióta kannibál,
tapasztalatból tudom.
Lombikjába néz a cárevics.
(Nyakán pálmarost-kötél.)
Szent Száva örölt porhüvelyébol
készül az élet spriccere.
Térkép fölé hajol a vámpír,
mértéke iszonyat.
A rendör álmában keményedik
a gumibot. Janicsárok
készülnek bemérni
a lakosság gondolatait.
Világhálóval halásznak
megváltóra az alattvalók.
A belgrádi pasalikban
- milyen sötét lett minden arc -
siratóéneket gajdolnak a váteszek.
Hány inger kell még, hány?
Hogy végképp elhidd:
a tartomány elveszett.
Barbárok állanak a városkapuk elött,
és idióták szónokolnak a fórumon.
Néptribunok seggéért tülekednek a költök
az utolsó utáni pillanatig.
A parasztok a civilizáció
bösz tehenét fejik.
Prolik sorozatgyilkos
forradalma zajlik a kettesen.
Bozsik Péter
1963-ban a vajdasági Csantavéren (Čantavir)
született, egyetemi tanulmányait az Újvidéki
Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékén
végezte. 1990-töl magyarországi áttelepüléséig
a vajdasági Új Symposion szerkesztöje,
majd rövid ideig foszerkesztoje is.
1991-töl Magyarországon él, Veszprémben,
ahol eloször az általa is alapított EX
Symposion címü periodika felelös szerkesztöje
volt, késöbb föszerkesztöje lett. Verseket,
elbeszéléseket, esszéket ír, szerbböl, horvátból és bosnyákból fordít. |
|
A színészek ész nélkül vallanak színt.
A paidagogosz ügynöki létre vágy,
míg a bölcsek választási plakátot ragasztanak.
A nemzet spontán testén magömlés a nép.
A kémek,
nos, a kémek
jelentése szerint
még néhány év,
s megnyílanak a városkapuk:
a barbárok mégis megoldás
lesznek valahogy.
(Búcsúzóul üdvözlöm vesztett városaim.)
A kereszt rejtvényét fejti az Úr.
Újságot olvas a halál,
kortévesztö allegóriát.
Macska álmát rágja az egér.
Az irodalom hülyék hona
| Weissbrunn, 1999. január 15-18. |
|
|
|
| Piše:
Roland Orčik |
Ìrja: Orcsik Roland |
|
| OSTAVŠTINA |
HAGYATÉK |
| Ul. Pala Šomođija 6 |
Somogyi Pál u. 6. |
|
|
| |
Lutam po dedinoj kući,
pažljivo dodirujem otrcane predmete,
moja samoskrojena istorija vrvi od starudija.
Zavarujem vreme (slovo za slovo), bljesci,
zveckanja mi prate pokrete. Lutam,
osuđen na traganje, na svim vratima - katanac.
Čeprkam zbog ključeva. Kao vrelim štapićem
gvožđe, dodirujem ohlađene uspomene, limena
tela kao da im se pomeraju, ili pak ne,
a povratak kući je nemoguć. Krenuo bih dalje
(za zavađenu porodicu ova je ostavština otrov).
Zidovima poznat, novim komšijama stran, možda
me i ne isteraju odavde. I ovo je dovoljno: sećam se.
Čačkati dalje? A smrt neka me stiska,
neka me cedi
Roland Orčik
Rođen 1975. u Bečeju,
od 1992. živi u Mađarskoj.
Piše poeziju, esejistiku,
kritiku i studije,
prevodi sa južnoslovenskih
jezika na
mađarski. Živi u Segedinu
i predaje južnoslovenske
književnosti
na tamošnjem univerzitetu. |
|
|
|
Nagyszüleim házában botorkálok,
óvatosan érintem a kopott tárgyakat,
saját szabású történetem csupa ósdi kacat.
Hegesztem az idot (betüt betühöz), csillanások,
csörrenések kísérik mozdulatom. Járkálok,
nyomraítélt, minden ajtón egy-egy lakat.
Kotorászom a kulcsok után. Mint vasat
a forró pálca, érintem hült emlékeimet, bádog
testük mintha moccanna, vagy mégsem,
és hazatérni lehetetlen. Lépnék tovább
(a marakodó családnak e hagyaték méreg).
Új lakónak idegen, a falaknak ismerös, talán
nem zavarnak ki innen. Ennyi elég is: emlékszem.
Firtatni tovább? Csürjön-csavarjon a halál
Orcsik Roland
1975-ben született a vajdasági
Óbecsén (Bečej), 1992
óta Magyarországon él.
Költeményeket, esszéket,
tanulmányokat, kritikákat
ír és délszláv nyelvekböl
fordít. A Szegeden élö szerzö
a város egyetemén délszláv irodalmat oktat. |
|
|
|
|
| Piše: Đerđ Serbhorvat |
Ìrja: Szerbhorváth György |
|
| PROGONJENI
GONILAC |
AZ ÜLDÖZÖTT ÜLDÖZŐ |
|
|
| |
D. je mladi, siromašni, vojvođanski Mađar, sa
ocem živi u trošnoj, glinenoj seoskoj kućici.
Svo imanje mu je računar, motocikl i nemački
vojnički šlem iz Drugog svetskog rata. U njemu
ide na posao, konobar je u jednoj seoskoj krčmi. Fan je grupe Karpatia. Mrzi Srbe. I Cigane.
Sa ponosom priča kako su isprebijali jednog
starijeg Roma, umal’ nije umro. Ciga je konstantno
džedžio kraj jednog stočića, kraj tzv.
rakije dvadesetodinarke, mahom mortus pijan.
Ali dok je dostigao to stanje svakoga je maltretirao
da mu plati još jednu turu. A dan ranije je
ukrao Stipovu kesu. Navodno. Stipo je mladić
ograničenih mentalnih
sposobnosti,
i on je navučen na
dvadesetodinarku, za više
nema. Dok je izašao u klozet, sa
šanka mu je nestala najlonkesa sa dvesta
grama parizera i pola kile ‘leba, večera. Nestade
i Ciga, za taj dan. Stipo se oteturao kući
gladan i van sebe.
Đerđ Serbhorvat
Rođen 1972. u Bačkoj Topoli, živeo
u Kišheđešu do 1991. Posle
služenja vojnog roka u srpskoj
vojsci, studira sociologiju medija
u Budimpešti. Od 1996. do
1999. urednik u Symposionu i na
Radiju 021 u Novom Sadu. 1999.
beži od bombardovanja i emigrira
u Mađarsku, gde radi kao
novinar i istraživač. Od 2002. do
2006. ponovo živi u Vojvodini i
radi kao urednik i freelancer.
2007. napušta Srbiju i radi za
Mađarski radio, kao urednik i
analitičar. Piše kritike i eseje. |
|
Sutradan se vratio, osumnjičeni je već sedeo u
ćošku. Stipo je odmah udarao, mada je bio slabašan lik. D., konobar, odmah je priskočio: u
krčmi nema tuče. Zajedno su izvukli žrtvu na
ulicu, oborili ga, išutirali. Krvavo telo, skoro
bez svesti, prevukli su u dvorište obližnje polusrušene kuće, u žbunje, da ga ne bi slučajno policija našla ispred krčme, jer će od toga biti zapisnik. A zapisnik nikada nije dobra stvar.
Matori Ciga je preživeo, ujutru se nekako dogegao
do puta. Pokupili su ga srpski policajci, podstakavši ga sa dva šamara da, polubos, briše kući i to brzo. U podne su ga već videli kako pije pivo
ispred radnje - na to će D. smejući se: „Ovi, jebo
te, sve prežive. Pijani Mađar bi se odavno zaledio
od hladnoće, ja se na motoru userem od ‘ladnoće, a ovom ništa!“ Zatim pojača muziku, odjekuje Karpatia, D. pevuši: „Želim da čujem imena / Ko su dželati ‘56. (...) Ubica i izdajica / ne mogu počivati u svetoj zemlji.“
Objašnjavam mu, ako Ciga umre, to je bogami ubistvo,
i on je saučesnik. Ali D. se samo smejulji: „No, ovi naši srpski policajci mrze i’ još više nego mi. Oni bi se još i radovali, jedan problem manje!“
Večni Sioran piše da će oni koji su mnogo patili,
izuzev nekoliko izuzetaka, biti arogantni:
„Svaku svoju nesreću baciće ti u lice, i neće se smiriti dok ne budeš patio onoliko koliko oni pate.“ Poniženi konačno veruje da ima prava
na sve, i druge da ponizi. A o sebi ne misli da je
nečovečan: „Jer ne može da zamisli da i ti imaš
dostojanstvo. Progonili su ga: postao je gonilac. Veruje, nažalost, da je i sada žrtva. I od toga postaje još više neumoljiv.“
D. se sa svojom mlađom sestrom mnogo napatio
nakon majčine smrti, pa i ako se iz bede ikada izvuče, iz siromaštva nema nikakve šanse. Ni u Mađarskoj još nikada nije bio, mrzi one
Mađare. Oni su drugačiji Mađari od nas ovdi.
Ali kao pripadnik manjine mrzi većinu, a ponajviše mrzi drugu manjinu. Potonji se još mogu i ismejati. A kažu da smeh leči. U ovom slučaju pitanje je samo: a šta to leči?
| Prevela Sandra Buljanović |
|
|
D. szegény vajdasági magyar fiatalember, édesapjával él
rogyadozó, verett falú házukban. Össz vagyona a számítógépe,
motorbiciklije és II. világháborús német katonai sisakja. Ebben
jár munkára, pincér a falu egyik kocsmájában. Kedvence a
Kárpátia Zenekar. Utálja a szerbeket. Meg a cigányokat.
Büszkén meséli, hogy úgy megvertek egy idösebb romát, majd’
belehalt. Aki folyton ott gubbasztott az egyik kisasztalnál ún.
húszdináros pálinkája mellett, többnyire hullarészegen. De
amíg elérte ezt az állapotot, mindenkit azzal molesztált,
fizessen neki egy újabb adagot. Aztán elozö nap ellopta a Sztípó
zacskóját. Állítólag. A Sztípó csökkent értelmi képességü
fiatalember, ö is a húszdinárosra szokott rá, ennyire telik. Amíg
kiment klozetre, a söntésröl eltünt a nájlonszatyra a húsz deka
parízerrel és a fél kiló kenyérrel, a vacsorájával. Eltünt a cigány
is, aznapra. Sztípó magánkívül és éhesen támolygott haza.
Szerbhorváth György
Bácska Topolyán született 1972-ben, Kishegyesen élt
1991-ig. A szerb katonaság után, 1992-tol Budapesten
tanult médiaszociológiát. 1996 és 1999 közt az újvidéki
Symposion és a Radio 021 szerkesztoje volt. 1999-ben
újra Magyarországra emigrált a bombázások miatt,
újságíróként, kutatóként dolgozott. 2002-töl 2006-ig újra
a Vajdaságban élt szerkesztöként, illetve szabadúszó
íróként. 2007-töl újra otthagyta Szerbiát, jelenleg
Budapesten a Magyar Rádió elemzöje, szerkesztöje. Kritikus, esszéíró. |
|
Másnap visszanézett, gyanúsítottja már ott ücsörgött a sarokban.
Sztípó rögtön ütött, pedig nyiszlett alak. D., a pincér azonmód
közbelépett: a kocsmában nincs verekedés. Hát együtt rángatták ki
az áldozatot az utcára, leterítették, megrugdosták. A vérben úszó,
szinte eszméletlen testet átvonszolták a közeli romos ház udvarába, a bokrok közé, nehogy a rendorség a kocsma elött találja meg, mert abból jegyzökönyv lesz. A jegyzökönyv meg sose jó dolog.
Az öreg cigány túlélte, reggel valahogy kimászott az útra. A
szerb rendörök szedték össze, két pofonnal buzdítva öt, hogy
félig mezítlábasan tünjön hazafelé, de gyorsan. Délben már a
bolt elött látták sörözni - így D., röhögve: „Ezek, bazmeg,
mindent túlélnek. Részeg magyar rég megfagyott vóna abba’ a
hidegbe’, én a motoron összeszarom magam a hidegtü’, ennek
meg meg se kottyant!“ Majd felerösíti a zenét, bömböl a Kárpátia, D. dúdolgat: „Neveket akarok hallani / Kik 56 hóhérai (...) Gyilkos és áruló / Szent földben nem nyughat.“
Magyaráznám, ha a cigány meghal, az bizony gyilkosság, ö is
tettes. De D. csak kacarászik: „Na ezek a mi szerb rendoreink még jobban utálják oket, mint mink. Azok még örütek is vóna, problémával kevesebb!“
Az örökérvényü Cioran írja, hogy akik sokat szenvedtek, néhány
kivételtöl eltekintve arrogánsak lesznek: „Minden szerencsétlenségüket
a képedbe vágják, s nem nyugszanak, míg nem
szenvedsz annyit, mint ök.“ A megalázott végül azt hiszi, mindenhez joga van, másokat is megalázni. Ám magáról nem gondolja, hogy embertelen: „Mert nem tudja elképzelni, hogy
neked is lehet méltóságod. Üldözték: üldözött lett. Azt hiszi
sajnos, hogy most is áldozat. És ettöl még kérlelhetetlenebb.“
D. sokat szenvedett húgával anyjuk halála után, s ha nem is a nyomorból, de a szegénységböl semmi esélye kitörni. Magyarországon sem járt még soha, utálja is a nem rendes magyarokat. Azok más magyarok, mint mink.
De kisebbségiként a többséget, legjobban pedig a másik
kisebbséget gyulöli. Utóbbiakat ki is lehet röhögni. S mondják:
a nevetés gyógyít. A kérdés ez esetben csak annyi: ugyan mit gyógyít? |
|
|
