| BETON
BR.46 |
DANAS, Utorak
27. maj 2008. |
|
 |
| Piše:
Atila Balaž |
Ìrja: Balázs Attila |
|
| KOM’ SEVER KOM’ JUG |
KINEK ÉSZAK, KINEK DÉL |
| Brod srećnih |
Boldogok hajója |
|
|
| |
Čudesna je stvar Gutenbergova galaksija: da je nema, trebalo bi
je izmisliti, ali kad već postoji, ne treba pustiti da propadne. Ta,
toliko toga nam je sačuvala da bismo usled njenog nedostatka ili
odsustva bili kao čovek bez sećanja, kao amnezija sama. Otuda,
iz ove ispresovane galaksije, možemo saznati, ako se malo raspitamo,
da je neslaganje između Tita i Staljina uistinu postalo
uočljivo u septembru 1944. Naime, tada je Tito putovao u Moskvu,
kako bi tamo - uz poneko pićence i meze - prodiskutovali
načine i zadatke ratovanja Crvene Armije u Jugoslaviji, jer Sovjeti
su tada već bili takoreći ante portas. Tito se svom domaćinu obraćao sa druže Staljin, a ovaj svome dragom gostu sa Valter, što
je odgovaralo najstarijem Titovom konspirativnom imenu u međunarodnom radničkom pokretu, a na stolu su se naravno nalazile
ne samo grickalice nego i mnoge druge đakonije. Naročitu
pažnju pobuđivala je ogromna zvezda pažljivo oblikovana od crvenog
kavijara, predjelo nakon kojeg je sledila jesetra u sirćetu,
uz velike količine krastavca i još vodke. Ovo je na stolu smenio
nekakav gruzijski paprikaš, a zatim piletina na roštilju na ruski
način, sa kiselkastim umakom od pečuraka i kroketima od krompira,
naravno, u pikantnom sosu od borovnica. Još nisu ni stigli
do teških gruzijskih vina, kada se zaledio vazduh pred Staljinovom
zamisli da jugoslovenski partizani potpadnu pod sovjetsku
komandu, kao i to da Tito slučajno ne pregovara sa četnicima,
koji su već odavno za njega predstavljali smrtnog neprijatelja.
Kako bi svoju volju overio, upijač drug Staljin je tako napio našeg dragog Valtera u svojoj privatnoj dači, da se ovaj ispovraćao
u rukav od košulje. Cele noći nije mogao da spava, mozak mu je
radio kao lud, a noge su mu se pomerale pod jorganom. Sutradan,
kada ga je avion odvezao do Banata, nad Atiline nekadašnje
štale, a zatim na vršački aerodrom, na kojem je izašao, ubrzo je
video kako Sovjeti, prešavši preko rumunske granice, zaposedaju
njegovu zemju kao da je njihova, zbog čega mu je skočio pritisak.
Znao je da nikada neće zaboraviti Staljinovu večeru, koja mu
je presela zauvek. Kao ni to da mrzi Aziju.
Kada je đavo konačno odlučio da je drug Visarionovič obavio
svoju dužnost na ovom svetu, i poveo ga sa sobom u svoju sumpornu
daču, Josip Broz je seo za svoj omiljeni sto u petrovaradinskoj
tvrđavi (u svojoj najvećoj „dači“), krajičkom oka posmatrajući Novi Sad i Dunav, otvorio je šampanjac, štaviše francuski
i podigao čašu. I bez reči je svako znao čemu nazdravljaju. Kada
je piće popijeno, Tito je naručio još jednu turu. Tada je neko tiho
upitao za čije zdravlje se ispija ova čaša, na šta je Broz u šaljivom
raspoloženju namignuo, rekavši samo:
- Za Franca Jošku!
Uzalud su pribeležili njegovi analitičari, čak ni sâm Vladimir Dedijer,
pisac Titove biografije, nikada nije utvrdio zašto je to rekao
tada i tamo. Nakon toga je predsednik pozvao iz kuhinje
svoju omiljenu, spretnu, mađarsku kuvaricu - koju su, među onima
koji će biti iseljeni, na njegovu ličnu naredbu onomad skinuli
sa voza -, postavio je pred sebe i dugo čavrljao na mađarskom,
od čega njegova pratnja jedva da je išta razumela. Međutim, Titu
to nimalo nije smetalo. Te večeri su jeli zlatnu supu od fazana
i palačinke sa sirom, sa puno suvog grožđa i orasima. Azija,
ovako ili onako, tek potonje su orahe samleli sasvim krupno, zasladili
ih medom, povrh svega dobro ih prelili lepljivim sirupom.
Valter je jedva uspeo da se obuzda, toliko mu je te večeri prijalo
slatko. Na kraju je ostale prestrašio svojom željom da
se iz zdravstvenih razloga malo prošeta po kazamatima.
Ali, docnije ga je prošla volja za tim. Radije se
zavalio u svojoj naslonjači, pućkao i, osmotrivši
unaokolo, odjednom se namrštio:
- Zašto je ovolika tišina u ovoj kući? Nije se valjda
od tuge ko obesio?
Dakle, u tom svetom času zaista je zavladala tišina -
skoro najveća tišina svetih trenutaka njihove skromne knjižice
-, zatim se čulo tiho komešanje na vratima, neko je diskretno
zamakao niz hodnik sa crvenim tepihom, dok je Josip Broz u vazduh
zamišljeno ispuštao plavičaste oblačiće. Muzičari su se vratili
veoma brzo, kao da su izašli samo na piš-pauzu.
Zanimljivo, ponovno zahlađenje u jugoslovensko-ruskim odnosima
usledilo je baš ‘56. Te godine, kada je Mađarska izvršila
očajnički pokušaj/eksperiment oslobađanja od ruskog jarma
(„izbavljenje iz ruske septičke jame“), koje Tito nije mogao da
podržava mirne duše. Verovatno nikada nije mogao da svari to
što je u vreme kada je on bio u nevolji, u susedstvu i poslednji
žvalavi desetar vikao svojim vojnicima: „Idemo da kastriramo
okovano pseto imperijalizma“! Stručnim jezikom rečeno:
uštrojimo. Plemenitijom jednostavnošću: da ga uhvatimo za
jaja - a tada bi to bilo najmanje što bi mu se desilo. Tokom te
znamenite posete Moskvi, u pratnji Josipa Broza nalazio se
glavni policajac Aleksandar Ranković,
koji će kasnije biti smenjen,
kao i general-pukovnik
Koča Popović, istaknuti jugoslovenski
političar, koga će, tokom
sedamdesetih godina, sa
političke pozornice zbaciti njegovi srpsko-hrvatski protivnici, a
koji je u svojoj mladosti, u Parizu, pripadao Bretonovom nadrealističkom krugu. (U tome, naravno, nema ničeg posebnog, ako
poznajemo, recimo, rane Lenjinove simpatije prema dadaistima.)
Poseta se pretvorila u posetu pomirenja, tokom koje su strane -
sada već fleksibilnije - zauzele stav da i socijalizam ima, naravno,
različite puteve, u ovom trenutku razvoja to se ne može dovoditi
u pitanje, a zajednička saradnja socijalističkih zemalja mora
da se zasniva na uzajamnoj dobroj volji. Isključivo na prijateljskoj
kritici i razmeni stavova. Zakon sile ovde ne učestvuje.
Predsednik Jugoslavije održao je uspešan miting pred masom
od skoro sto hiljada posetilaca na stadionu Dinama, gde su ga
obasuli cvećem. Hroničari su zapisali da se i na Hruščovljevom
stolu nalazio crveni kavijar, međutim ne u onom fantastičnom
obliku zvezde; kao i piletina, ovaj put punjena slaninom, u obliku
malecnih, ukusnih džigerica, da bi kao glavno jelo usledio
but od jelena sa obaveznim krompirom. Borovnicu je zamenila
pita, a sirće je ostalo isključivo u salati. Tito nije tražio dvanaestogodišnju rusku vodku, umesto nje - pokazavši time svoj vanredni
smisao za humor - želeo je gruzijski konjak, je li, u povećoj
čaši, koji bi valjalo znalački promućkati u ustima.
JOSIP BROZ TITO, COMMUNIST WITH STYLE - bilo je mišljenje koje je
vladalo o njemu na Zapadu; o čoveku koga je Vinston Čerčil zvao
svojim prijateljem, i to ne samo u purnjanju. Zapisali su o njemu,
o ovoj skockanoj komunjari, je l’ te, kako je Josip Broz uvek, osim
pregovaračkom stolu, veliki značaj davao i stolu za ručavanje, sa
koliko je znamenitih političara i poznatih likova sa cele planete
obedovao, kao i to koliko se radovao svakom sledećem obroku. Toliko
da se to detinjasto uzbuđenje prenosilo čak i na najmrzovoljnijeg
gosta ili na onog sa stomačnim problemima. Po fotografijama
se čini, čak i na Indiru Gandi koja teško da je mogla biti ljubitelj
zalogaja koji plivaju u masnom saftu. Indira je pocrvenevši sela za
sto i u kikotavom dobrom raspoloženju, sa detinjim izrazom lica,
viljuškom jurila male vragolaste hrvatske taške sa sirom. Ili recimo
kraljica Elizabeta, koju su ćevapčići oborili sa plemićkih engleskih
nogu, kao i pljeskavica, i to u tolikoj meri da je suprotno svojim
navikama - kršeći protokol - požurila da čestita na odličnim jelima,
čija imena nije još ni naučila (niti će kasnije to učiniti).
Činilo se da je Elizabeta plavih čarapa bila mnogo spremnija da
zbog pušenja progleda kroz prste svom domaćinu, tom legendarnom,
ćoškastom balkanskom licu, nego čestitom Vinstonu Čerčilu kod kuće.
Prema istoričarima, Broz je nakon raskida sa Staljinom počeo da
odlazi na sve duža putovanja po belom svetu, verovatno sa namerom
da - osim negovanja veza sa starim saveznicima - stekne
nova prijateljstva; pritom su mu putovanja, ta uzajamna gošćenja,
postala podjednako velika strast kao što je to nekada bio
lov. Jedno od njegovih prvih putovanja vodilo ga je pravo u čuveni
Konstantinopolj - na brodu po imenu „Galeb“, minolovcu
koji je nastao od jednog italijanskog broda za prevoz banana,
potom preuređenom i pretvorenom u legendu - gde mu je u luci,
pored postavljenih, prepunih stolova, nad lepljivim gomilama
tufahija i baklava, već izdaleka, podižući se na prste, mahao
ministar inostranih poslova Keprili, potomak čuvenog vojskovođe Keprilija. Tito je Turcima na poklon poneo jedan handžar
optočen dragim kamenjem, koji je nekada davno kod Petrovaradina
zaplenila posada Eugena Savojskog od Damad Ali Paše.
U znak dobre volje, predao ga je odmah svome domaćinu, koji
ga je sa velikom radošću prihvatio, rekavši:
- Pogledajmo onda dobro ovo istinsko remekdelo
oružara i kad nam se oči njime napune,
zakopajmo ga zauvek!
Keprili najpre podiže iskrivljeni mač - svi su
aplaudirali - da bi potom i sam malo tapšao,
stavivši oružje pod pazuh. Tada se pojavio jedan
od njegovih poverljivih saradnika, koji je
handžar odmah, skoro poskakujući od radosti,
odneo. Šta je sa njim bilo, ne znamo. Verovatno
ga nije zakopao. Ili baš naprotiv, jeste?
Tita je potom, u Ankari, na grudi privio
turski predsednik lično, malo su pregovarali,
a zatim otišli da večeraju, pri čemu su u šaljivom
raspoloženju poredili turske i jugoslovenske
ćevapčiće. Srbe i Bošnjake sa Turcima.
Pre toga su pili liker od biranih turskih cvetova,
srećom Tito je do tada već naučio kako
se može, nakon kucanja, odbiti suvišna tura, prikladnim diplomatskim
sredstvima, ako piće slučajno više ne prija. Nakon večere, na sto je dospeo pravi kapadokijski duvan u zlatnoj kutijici,
Josip je srdačno pozvao Džemala u Nandorfehervar¹, Džemal
je to prihvatio i dok su tako ćaskali, na trenutak su obojica
imali osećaj da su uspeli da isprave ono što se tako ružno bespovratno
pokvarilo u istoriji. Zaista, mogla je to biti prava
pravcijata sreća za obojicu, sasvim slučajno iskrenih političara.
(I uistinu: za turskog kamiondžiju možda i jeste, dok bi se o
vojniku već jedva nešto moglo reći u ovom opširnom, u dobroj
meri ratnom tekstu.)
Item 1. U prilično obimnoj hronici koja bi prikazivala istoriju
Jugoslavije i obilne ručkove našeg čestitog vođe, koji su stvarali
uzajamnu povezanost svetske istorije, posebno poglavlje bi
svakako zasluživala sva ona čudesna jela,
koja je maršal Tito, ljubitelj svog povelikog
stomaka, konzumirao sa predvodnicima
nesvrstanih zemalja. Prijateljstvo sa azijskim
i afričkim zemljama koje ne pripadaju
nijednom bloku, direktno je sledilo iz situacije
u Jugoslaviji i trajalo sve do osamdesetih
godina, kada je usled poljuljanosti
bipolarnog svetskog poretka pokret nesvrstanih
izgubio svoj značaj. Beograd je
igrao tako važnu ulogu u politici antikolonijalizma
i miroljubive koegzistencije da je,
na primer, početkom šezdesetih godina
tamo organizovana prva glavna konferencija
nesvrstanih zemalja. Josipa Broza su
sa Indonežaninom Ahmedom Sukarnoom
kao i sa Egipćaninom Gamalom Abdelom
Naserom, vezivale izuzetno jake prijateljske
veze. Iz gurmanske perspektive - ako iz
ekonomske i ne toliko - ostao je upečatljivi
Titov izlet na Bali, ili kad je u Egiptu,
najpre na palubi „Galeba“, a potom i u njegovoj
unutrašnjosti, srdačno ugostio gostoprimljivog
predsednika, čestitog Gamala
Abdela.
Tom prilikom je za brodskim stolom bio prisutan i jedan od dvojice
najvećih jugoslovenskih pisaca, Miroslav Krleža, pošto je Broz odlučio da će ipak radije njega obasuti milošću, nego hladnog i vazda
distanciranog Ivu Andrića, koji je pored ostalog imao i slabiji probavni
trakt, zbog čega ga je samo jedanput pozvao da nešto prezalogaje.
Bilo je to neposredno nakon dodeljivanja Nobelove nagrade,
kasnije više nikada. Moguće je da nikada nije ni pročitao Na Drini
ćuprija, dok je Glembajeve izričito voleo. (Inače, i bosanski pisac
koji se smatra srpskim, Andrić, navodno je poticao od majke Hrvatice
i oca Hrvata, međutim to je ostalo bez ikakvog uticaja.)
Neko, ko je skoro čitav život proveo kod Tita u službi, kao degustator,
inače po struci hemičar - priznaje (u velelepnoj i raskošnoj knjizi Anje Drulović Titova kuharica, koja ovde služi kao jedan
od osnovnih izvora!) da je skoro svaki pojedinačni zalogaj
prekontrolisao najsavesnije moguće, i iz toksikološke perspektive,
te da su samo najkvalitetnija jela, sa oznakom „A“ mogla
da budu konzumirana. Tokom svakodnevne prakse najradije su
se oslanjali na ruska iskustva. Naime, ruski metod se činio najrazvijenijim
za praktičnu odbranu vodećih ljudi od trovanja. Nedavno
objavljeni Titov hrvatski istorijski kuvar beleži da je ‘58.
na tom Baliju, koji mnogi smatraju ostrvom bogova, sto bio pretrpan
svakakvim đakonijama: zvonkim školjkama, rakovima sa
zveckavim makazama, razrokim polipima, ispečenim tamo u mestu,
koji su mogli da se jedu preliveni limunovim sokom. Bilo je
onih koji su morske plodove gutali sirove, međutim Tito se ovome
nije čudio, dosta je pojeo i od prepelice urolane u morsku salatu
i od indonežanske patke, konačno i od mnoštva tropskog
voća (ali ne i na poslednjem mestu) i od bezbroj vrsta sladoleda,
da bi sve to na kraju zalio velikom čašom hladnog
džina. Taj neko zna da je Broz samo jednom
vratio jelo, i to kineskog vrapca. (I) Od
ovoga se sledio vazduh, međutim Tito je neprijatnu
situaciju preokrenuo u svoju korist rekavši da nije u stanju da jede bilo šta iz ptičjeg proletarijata. Svi su se slatko nasmejali, ali
je jedna mrlja ipak ostala na prazničnoj fotografiji,
jer su se jugoslovensko-kineski odnosi
sredili tek krajem sedamdesetih godina, beogradskom
posetom kineskog glavnog sekretara
partije, Hua Kuo-fenga.
Josip Broz je retko pio pivo, ali ukoliko je ipak
dospelo pred njega onda je to moralo biti češko pivo, jer je Jugoslavija od svih zemalja koje
su joj geografski bile bliske najradije uspostavljala
kontakte sa Čehoslovačkom, i Rumunijom.
Na prijateljstvo sa Čehoslovačkom, na
nimalo sporedan način, u boljim krugovima, senku je bacalo to
što se jugoslovenski predsednik, ako i nezvanično ali barem u
svoje ime, tokom čuvenog Praškog proleća složio sa time da se
demokratski tok uguši, dok sa druge strane, ortačenje sa Rumunima
nije bilo opterećeno nečim takvim. U događajima koji
su se odigrali krajem osamdesetih godina, uprkos svakoj sumnji
regularno pogubljen Čaušesku, smatran je Titovim čestim
gostom. Tako je recimo na Brionima boravio upravo te vrele šezdesetosme,
gde je sa svojim domaćinom razgovarao o bilateralnim
odnosima, o sve težoj međunarodnoj situaciji i ne na poslednjem
mestu, o savremenim pitanjima međunarodnog radničkog pokreta, da bi tek nakon toga seli za sto za ručavanje.
Čaušesku je baš tada, pozivajući se na svoju strogu dijetu, naredio
da mu njegov lični kuvar skuva vegetarijanski obrok, naizgled
Atila Balaž
Rođen 1955. u Novom Sadu.
Posle završetka studija na novosadskom
Univerzitetu uređuje časopis na mađarskom
jeziku Új Symposion i radi na
Radiju Novi Sad, kao i na TV
Novi Sad, u programu na mađarskom jeziku. Od 1990. živi
u Budimpešti, kao pisac, novinar
i urednik. Piše romane i
kratke priče, prevodi sa srpskog,
hrvatskog i bosanskog na mađarski jezik. |
|
ne baš prvorazredni njam-njam, a konzumirao je samo
sirupe koje je poneo od kuće - crvenom slamčicom. Dakako, daleko
je veći apetit pokazivao u lovu, gde je pucao na sve što se
kreće, dok mu nije ponestalo municije. Posle je od Tita iskamčio još jednu šaku metaka.
Item 2. Josip Broz Tito je bio prvi socijalistički političar koji je
posetio Sjedinjene Države nakon kubanske krize. Tito nikada nije
gajio naročite simpatije prema Fidelu Kastru, tako da mu stvar
nije teško pala. U Vašingtonu se Džon F. Kenedi trudio da mu
udovolji pečurkama punjenim guščijom džigericom, šniclama od
kanadskog jelena, koktelom od ananasa i ne na poslednjem mestu,
kalifornijskim vinima. Među bocama, nalazila se jedna ispupčena bista koja je čuvala uspomenu na oca kalifornijske vinske
kulture. Budući da je znao za Agoštona Harastija, Tito je spomenuo
kako se taj čovek rodio na teritoriji koja u novije vreme
pripada njegovoj zemlji, na šta je Kenedi smešeći se klimao glavom,
podižući pritom čašu da bi se kucnuli. Kao dva prijatelja,
razmenjivali su mišljenja o opštoj političkoj situaciji, o događajima
u jugoistočnoj Aziji, o približavanju Jugoslavije i Amerike,
zatim o nespojivosti tenisa sa pušenjem tompusa. Videlo se da
Kenedi veruje u dobrotu i pravednost Amerike, dakle i u njenu
snagu, ali se nije pravio nadmoćanim pred Titom, mada je konstatovao
da: će biti veliki dan jednom kada i u Jugoslaviju dođe
Amerika. Nakon toga su malo ćutali, kao da su ostali bez reči.
Moguće, da je Tito lomio glavu nad očaravajućom lepotom Žakline Kenedi, a Džon nad osmehom Merilin Monro od koje
bi se uzburkala krv u žilama, ali to bi se odavde teško moglo
tačno utvrditi.
Tito je (dakle) voleo umetnike, koji su mu bili česti gosti, kao
na primer svetski poznat Ivan Meštrović. Izričito je voleo glumce,
na primer Orsona Velsa, ali je najviše obožavao glumice, na
primer Sofiju Loren, ženstveniju varijantu kapetana Jovanke
Budisavljević. Očaravajućom lepotom Sofija nije samo Tita oborila
sa zdepastih nogu, nego svakoga sa kim je, tokom čestih poseta,
stupila u kontakt. Ali ova vatrena južnjakinja nije trijumfovala
samo zaslepljujućom lepotom, nego i svojom neposrednošću i čudesnim temperamentom. Rado bi pripasala kecelju i
otišla u kuhinju, među poslugu, kako bi umesila i majstorski razvukla
sopstveno italijansko testo, onako kako je to nekada davno
učila od svoje mame u suncem obasjanoj Italiji, u večnom
gradu Rimu. Tada bi joj lepo lice potpuno porumenelo od mešenja,
čvrste grudi bi takoreći pucale, dok je Tito stajao tamo, pored
nje, skriven iza tamnih naočara kako ne bi bilo upadljivo gde
mu se zaustavio omađijani pogled. I čuvena seks-bomba Đina
Lolobriđida je došla da fotografiše Tita, na šta Tito nije ostao
dužan: brzo je i on fotografisao Lolobriđidu. Sa Džozefinom Beker,
ranije, u mladosti, poznatoj po suknji od banana, prvo je iz
štosa odigrao erotski ples i tek nakon toga su prionuli na jela
puna luka. Kasnije se desilo da je muž jedne jugoslovenske pevačice, koja je ličila na Lolobriđidu, počeo da urla kao malouman,
da „mu je ova životinja pojebala ženu“, ali je ubrzo utihnuo.
Pre nego što se zaista saznalo ko je koga pojebao.
Ko zna kakvu je satisfakciju dobio za izgubljenu mušku čast. Možda najveću slonovu kost koju je predsednik ikada ulovio? Reklo
bi se: od toga se moglo napraviti puno lepih večera.
Svi biografi Josipa Broza Tita odreda znaju da je opšte poznata
stvar kako je od svih umetnosti najviše voleo film, često je posećivao snimanje Sutjeske, sve u svemu: voleo je bioskop. Među
muškim glumcima - pored Orsona Velsa i Džona Vejna - muža Tejlorove,
Ričarda Bartona, smatrao je uistinu velikim; Ričard ga je
očarao u ulozi Aleksandra Velikog. Kada se pojavila mogućnost
da Barton igra njega u grandioznom partizanskom filmskom epu Sutjeska, Tito je to zdušno odobravao.
Bračni par Barton proveo je u Jugoslaviji
skoro čitav mesec, dosta vremena za
Titovim stolom, gde su se dva muškarca
našla u uživanju ledenog Black&White-a,
u čemu ni Elizabet nije mnogo zaostajala.
Doduše, ona je manje pila, ali
led, kao takav, smatrala je suvišnim u
njemu. Naravno, Liz se svakog trena žalila
na osetljivo grlo i tako je nevino gledala
u Tita tim morsko plavim očima,
da nije postojao muškarac koji se ne bi
istopio. A Jovanku je zbog toga podilazila
jeza, ali se naravno trudila da to ne
pokazuje. Naravno, nju je više očarao
Bartonov pogled. Šarmera Bartona, koji
je, ciljajući na omiljeni koktel predsednikove
supruge, Jovanki Broz jednom
prilikom dodelio titulu najlepše White
Lady. (White Lady = 3 dl limunovog soka,
1 dl Gordon džina i 1 dl Maraskina - dobro
promućkano.)
I šta sad? Kako dalje? Pa, bilo je opšte
poznato da je Tito bio sklon da prečuje
savete lekara, u čemu je i Jovanka mogla
samo da asistira. Tako je mogao nastati na primer režim ishrane
tokom onih dana kada su bili na dijeti, koji je predviđao
veliku kajganu sa slaninom za doručak, đuveč sa mesom i pečene
domaće kobasice za ručak, kao i jagnjetinu za večeru. Ili junetinu
za sva tri obroka. Naravno, u ovim danima je alkohol bio
strogo zabranjen, ali sa vinom ili bez njega, sa pesmom ili bez
nje: neumitno je dolazilo veče. Leta gospodnjeg 1980, nakon
mnogo večera od Vardara pa do Triglava, u Ljubljanu stiže ta izvesno
poslednja, svakako vrlo tanušna večera - jedan komad tosta
(bez belog luka), ona tužna večera kojoj niko nekompetentan
nije mogao svedočiti, i koju smo već dotakli, brodeći po pitoresknom i pikarskom Gibraltaru širokog nam Dunava
¹ Nándorfehérvár je staro ma|arsko ime Beograda. Prim. prev.
Prevela Sandra Buljanović |
|
|
Csodálatos dolog a Gutenberg-galaxis: ha nem lenne, ki kellene
találni, de mivel már megvan, nem kéne veszendöbe hagyni,
hiszen annyi mindent megörzött számunkra, hogy hiányában vagy
távollétében olyanok lennénk, mint az emlékezet nélküli ember,
maga az amnézia. Onnan tudhatjuk, ebböl a préselt galaxisból, ha
kicsit utánajárunk, hogy Tito és Sztálin súlyos összeférhetetlensége
igazából 1944 szeptemberében vált láthatóvá,
ugyanis ekkor utazott Tito Moszkvába, hogy ott megdiskurálják -
egy kis innivaló meg harapnivaló kíséretében - a Vörös Hadsereg
jugoszláviai hadviselésének módját és feltételeit, ugyanis a
szovjetek akkor már ott voltak úgymond ante portas. Tito Sztálin
elvtársnak szólította házigazdáját, emez pedig Walternek kedves
vendégét, ami Tito legkorábbi konspirációs nevének felelt meg a
nemzetközi munkásmozgalomban, és az asztalra persze nem csak
ropi került, hanem sok szép más is. Külön figyelmet érdemelt egy
vörös kaviárból gondosan megformázott óriáscsillag amolyan
elöételként, amelyet aztán ecetes tokhal követett, nagy
mennyiségu uborkával és további vodkával. Ezt grúz gulyásféleség
váltotta fel az asztalon, majd roston sült csirke orosz módra
savanykás gombakörettel és burgonyapufival, természetesen
pikáns áfonyaszószban. Még el sem jutottak a súlyos grúz borokig,
amikor megfagyott a levegö Sztálin ama elképzelése nyomán, hogy
a jugó partizánok kerüljenek szovjet parancsnokság alá, továbbá
az, hogy Tito netán tárgyalhatna a csetnikekkel is, akik akkorra
már számára rég halálos ellenséget jelentettek. Hogy akaratát
érvényesítse, alapszivacs Sztálin elvtárs úgy leitatta kedves
Walterunkat immár a privát dácsájában, hogy az belehányt az
ingujjába. Egész éjjel nem tudott aludni, csak dolgozott az agya
vadul, s járt a lába a paplan alatt. Másnap, amikor Bánátig vitte a
repülögép, Attila egykori istállói fölé, utána a verseci reptérre,
ahol is kiszállt, majd rövidesen meglátta, ahogy a szovjetek a
román határvonalon átlépve elözönlik országát, mintha máris az
övéké lenne, hát felment erösen a pumpa benne. Tudta, sosem
felejti el Sztálin vacsoráját, amely örökre megülte a gyomrát. És
gyulöli Ázsiát.
Amikor az ördög végre úgy döntött, Visszarionovics elvtárs eleget
teljesített ebben az árnyékvilágban, s magával vitte a maga
kénköves dácsájába, Josip Broz leült kedvenc asztalához a
péterváradi várban (a maga legnagyobb „dácsájában“), szeme
sarkában Újvidékkel és a Dunával, pezsgöt bontott, méghozzá finom
franciát, majd emelte poharát. Szó nélkül is mindenki tudta, mire
isznak. Amikor az ital elfogyott, Tito hozatott még egy kört. Ekkor
valaki halkan megkérdezte, ez meg most kinek az egészségére ürül,
mire Broz tréfás kedvében hunyorított, ennyit szólván:
- Ferenc Jóskáéra!
Hiába jegyezték föl, elemzöi soha nem jöttek rá, miért mondta ezt
akkor és ott, még maga Vladimir Dedijer életrajzíró sem. Aztán az
elnök kihívatta a konyhából kedvenc, ügyes kezümagyar szakácsnojét
- akit a kitelepítendök közül anno az o személyes parancsára szedtek
le az egyik vonatról -, maga mellé ültette, majd sokáig trécselt vele
magyarul, amibol a kísérete alig értett valamit, Titót azonban ez
egyáltalán nem feszélyezte. Azon az estén arany fácánlevest ettek,
meg túrós palacsintát sok-sok mazsolával, illetve diósat. Ázsia ide
vagy oda, utóbbiba a diót egész durván darálták bele, mézzel
édesítették, ráadásul kívülröl is jól nyakon öntötték légyfogó
sziruppal. Walter alig tudott betelni vele, annyira édesszájúnak
bizonyult akkor este. A többieket végül azzal rémisztette meg, hogy
egy kis egészségügyi sétát szeretne tenni a kazamatákban. Ám ettöl
utóbb neki is elmehetett a kedve. Inkább hátradölt karfás székében,
rápöfékelt, körülnézve hirtelen elkomorult:
- Miért van itt ekkora csend ebben a házban? Tán felakasztotta
magát bánatában valaki?
Nos, abban a szent minutumban tényleg csend lett - szerény
könyvecskéjük csend-pillanatainak szinte legnagyobbika -,
majd egy kis mozgolódás támadt az ajtónál,
valaki diszkréten eltünt a vörös szonyeges
folyosón, míg Josip Broz szórakozottan kékes
karikákat fújt a levegobe. A zenészek olyan
gyorsan megérkeztek, mintha csak pisilni
ugrottak volna ki.
Érdekes, a késobb majd megint fagyossá váló szovjet-jugoszláv enyhülés éppen ötvenhatban következett be.
Abban az évben, amikor Magyarország kétségbeesett
kísérletet tett az orosz iga alól való szabadulásra („a
muszka pöcegödörböl való kimászásra“), amelyet
Tito a maga részéröl képtelen volt tiszta szívvel
támogatni. Valószínuleg sosem tudta megemészteni,
hogy amikor ö bajban volt, a szomszédban
az utolsó pállott szájú tizedes is azt üvöltözte
katonáinak, hogy gyerünk az imperializmus láncos
kutyáját herélni! Szakkifejezéssel élve:
miskárolni. Nemesebb egyszerüséggel: tökön szúrni - és akkor
még ez lett volna a legkevesebb.
Ezen az emlékezetes ötvenhatos
látogatáson Moszkvába Josip Broz
kíséretében tartózkodott a késöbb
leváltott förendor, Aleksandar Ranković, ahogy Koča Popović
vezérezredes is, kiemelkedö jugoszláv politikus, akit majd a szerbhorvát
ellentétek sodornak le a politika színpadáról a hetvenes
években, és aki ifjú korában Párizsban Breton szürrealista köréhez
tartozott. (Persze, ebben nincs semmi különös, ha ismerjük például
Lenin korai rokonszenvezését a dadaistákkal.) A látogatás a kibékülés
látogatásává lett, amelyben a felek - immár rugalmasabban -
leszögezték, hogy hát a szocializmusnak is természetesen különféle
útjai vannak, fejlodésének aktuális szakaszában ez megkérdöjelezhetetlen,
a szocialista országok közötti együttmuködésnek
pedig kölcsönös jóakaraton kell alapulnia. Kizárólag baráti kritikán
és eszmecserén. Ököljog ebben nem szerepel.
A jugoszláv elnök majd’ százezres tömeg elott tartott sikeres beszédet
a Dinamó stadionjában, ahol elhalmozták virággal. A krónika
megörizte, hogy Hruscsov asztalán is szerephez jutott a vörös kaviár,
azonban már nem abban a fantasztikus csillag-alakzatban; ahogy a
csirke is, ezúttal azonban szalonnával töltött, ízletes májacskák
formájában, hogy föfogásként szarvascomb kövesse a kötelezö
krumplival. Az áfonya itt átcsúszott a pitébe, az ecet pedig maradt
kizárólag a salátában. Tito nem kért a tizenkét éves orosz vodkából,
helyette - kiváló humorérzékrol téve tanúságot - grúz konyakot
óhajtott, ugye, jókora poharában és tikkadt szájüregében szakértöi
arcot vágva meglögybölendö.
JOSIP BROZ TITO, COMMUNIST WITH STYLE - vélekedtek róla
nyugaton; az emberröl, akit Winston Churchill barátjának nevezett,
és nem csak a bagózásban. Feljegyezték róla, erröl a stílusos
komcsiról, ugye, hogy Josip Broz milyen megkülönböztetö szerepet
tulajdonított mindenkor a tárgyalóasztal mellett az evöasztalnak,
hogy planétánk hány és hány rangos politikusával, híres figurájával
obedált, miként az is, mekkora örömmel gondolt mindig a közelgö
evésre. Akkorával, hogy gyermeteg izgalma még a legsavanyúbb,
leggyomorbajosabb vendégére is általában átragadt. A fotók
alapján úgy tunik Indira Gandhira is, aki aligha lehetett a zsíros
levekben úszó falatok nagy kedvelöje. Indira kipirultan ült
asztalhoz, és kacagós jókedvében kislányos grimasszal kergette
körbe vellájával a kis huncut horvát dödölléket. Vagy Erzsébet
királynö például, akit a csevapcsicsa vett le nemes angol lábáról,
meg a pljeskavica, méghozzá annyira, hogy szokásától eltéröen -
protokollt felborítva - sietett gratulálni a kitunö étkekért, amelyek
nevét még meg se tanulta (ahogy persze késöbb sem).
Úgy tünt, házigazdájának, ennek a legendás, szögletes balkáni
arcnak a pöfékelését sokkal hajlandóbb volt elnézni kékharisnya
Erzsébet, mint derék Winston Churchillét otthon.
Történetírói szerint Broz a Sztálinnal való szakítás után kezdett el egyre nagyobb utakat tenni széles e világban azzal a nyilvánvaló
szándékkal persze, hogy - a régi szövetséges kapcsolatok ápolásán
túl - új barátokra tegyen szert, és az utazás, illetve a vendégeskedés
és a vendéglátás ugyanolyan szenvedélyévé vált, mint volt számára
mindenkor a vadászat. Elsö útjainak egyike híres Konstantinápolyba
vitte egyenest - késobb legendássá vált Galeb (Sirály) nevu hajóján,
egy olasz banánszállítóból aknaszedové alakított, kilött, majd
felújított hajón -, ahol a kikötöben felállított, roskadásig megpakolt
asztalok mellol, tufahiják és baklavák ragadós halmai felett már
távolról integetett neki Köprülü pipiskedo külügyminiszter, a
legendás Köprülü hadvezérek leszármazottja. A törököknek
ajándékba Tito egy drágakövel kirakott handzsárt vitt, amelyet rég
még Péterváradnál zsákmányoltak Savoyai Jeno emberei Damad Ali
basa-pasától, s azt a jó szándék jeléül tüstént átnyújtotta
fogadójának, aki nagy örömmel vette el mondván:
- Akkor most jól csodáljuk meg a fegyverkovács
eme valódi remekmüvét, s miután
szemünk betelt vele, ássuk el örökre!
Köprülü felemelte a görbe kardot, mindenki
tapsolt, aztán hóna alá csapva a fegyvert ö is
tapsintott egyet, mire megjelent egyik bizalmas
embere, aki a handzsárt nyomban, szinte
szökdécselve a boldogságtól elvitte. Mi lett vele,
nem tudjuk. El valószínuleg nem ásta. Vagy
éppenséggel igen? Ankarában utána maga a
török elnök ölelte kebelére Titót, kicsit
tárgyaltak, majd mentek is vacsorázni, ahol
vicces hangulatban hasonlítgatták össze
csevapcsicsáikat. A szerbet és bosnyákot a
törökkel. Elotte válogatott török virágokból
készült likört ittak, szerencsére Tito akkorra már
megtanulta, hogyan lehet a koccintás után a
többedik, feleslegessé vált kört kellö diplomáciával, ha netán már
nem smakkol a pia: elutasítani. A vacsorát követöen, amikor valódi
kapadókiai dohány került arany szelencékben az asztalra, Josip
szeretettel meghívta Dzsemált Nándorfehérvárra, Dzsemál pedig
elfogadta, és még így társalogtak, pillanatra mindketten úgy
érezték, sikerült helyrehozni azt, ami oly csúnyán elszúródott a
történelemben, és ez ott hamisítatlan, felemelö boldogság
lehetett. Tényleg. Két véletlenül épp öszinte politikus számára. (És
igazán: török kamionsoförrol netán igen, katonáról azonban már
aligha van miért szólni ebben a kiterebélyesült, jórészt háborús
szövegben.)
Item. Jugoszlávia történetének és derék vezérünk nagy ebédjeinek
világtörténelmi összefüggéseket teremto, jóval bövebb
krónikájában akár külön fejezetet is képezhetne
mindaz a sok csodás étek, amelyet a domboruló
hasát kedvelö Tito marsall az úgynevezett el nem
kötelezettség kurzusát követö országok
élenjáróival költött el. A tömbön kívüli ázsiai és
afrikai országokkal való barátkozás Jugoszlávia
helyzetébol egyenes úton következett, és egészen
a nyolcvanas évekig tartott, amikor is a kétpólusú
világrend megingásával az el nem kötelezettség
mozgalma értelmét veszítette. Belgrád olyan
fontos szerepet játszott az antikolonializmus és a
békés koegzisztencia politikájában, hogy a
hatvanas évek elején például ott rendezték meg az
el nem kötelezettek elso csúcskonferenciáját.
Josip Brozt személyesen az indonéz Ahmed
Sukarnóhoz fuzték szembetünöen erös baráti
szálak, ahogy az egyiptomi Gamal Abdel
Nasszerhez ugyancsak, így gurmanisztikai
szempontból - ha gazdasági eredményében nem is
annyira - emlékezetes maradt Tito kiruccanása
Balira, vagy az, amikor Egyiptomban elöbb a Sirály
fedélzetén, majd annak gyomrában látta
szeretettel vendégül a vendéglátó elnököt, derék Gamal Abdelt.
A hajó asztalánál ekkor jelen volt Jugoszlávia két legnagyobb írója
közül Miroslav Krleža is, miután Broz úgy döntött, inkább öt
fogadja kegyeibe, mint a ridegebb, távolságtartóbb, idegesebb
gyomorrendszerü Ivo Andrićot, akit mindössze egyszer hívott meg
egy kis harapnivalóra. Méghozzá közvetlenül a Nobel-díj
odaítélését követöen, utána sose többé. Lehet, el se olvasta soha
a Híd a Drinánt, míg a Glembay-családot kifejezetten kedvelte.
(Egyébként a szerb írónak tekintett boszniai Andrić is állítólag
horvát anyától és horvát apától származott, ez azonban mit sem
változtatott a helyzeten.)
Valaki - aki csaknem egész életét Tito szolgálatában töltötte el
amolyan elökóstolóként, képzettsége szerint kémikus - vallja
(Anja Drulović: Tito szakácskönyve címu csodaszép, pazar
könyvében /itt alapforrásul szolgál!/), hogy szinte minden egyes
falatot a lehetö leglelkiismeretesebben vizsgált át, toxikológiai
szempontból is, és csak a legminöségesebb, „A“ jelzésü ételek
kerülhettek fogyasztásra. Mindennapos gyakorlatuk közben az
orosz tapasztalatokra támaszkodtak leginkább, ugyanis az
oroszok módszere tünt legkidolgozottabbnak vezetö emberek
megmérgezésének gyakorlati kivédésére. Tito újabban megjelent
horvát történelmi szakácskönyve úgy tudja, ötvennyolcban azon
a Balin, amelyet sokan az istenek szigetének tartanak, roskadásig
volt az asztal eleje mindenféle jóval: cuppogós kagylókkal,
ollóikat csattogtató rákokkal, kancsal polipokkal, amelyeket ott
helyben megsütve, lecitromozva lehetett bekapkodni. Volt, aki
nyersen habzsolta a tenger gyümölcseit, Tito azonban nem
ütközött meg ezen, hatalmasat evett a tengerisalátába göngyölt
fürjekböl is, meg az indonéz kacsából, végezetül a trópusi
gyümölcsök sokaságából, nem utolsósorban a számtalan félefajta
fagylaltból, hogy mindezt nagy pohár hideg ginnel öblítse
le befejezésül. Ez a valaki úgy tudja, Broz mindössze egyszer
utasított ételt vissza, méghozzá a kínai verebet. Megfagyott ettöl
(is) a levegö, Tito azonban kivágta a rezet azzal, hogy képtelen
enni a madarak proletáriátusából. Mindenki jót nevetett, némi
maszat mégis maradt az ünnepi fotón, mert
a jugoszláv-kínai kapcsolatok csak a hetvenes
évek végére rendezödtek Hua Kuo-feng kínai
pártfötitkár belgrádi látogatásával.
Josip Broz Tito ritkán ivott sört, de ha mégis
az került elébe, akkor annak cseh sörnek
kellett lennie, mert hogy Jugoszlávia a hozzá
földrajzilag közelebbi országok közül
leginkább Csehszlovákiával kereste a
kapcsolatokat, meg Romániával. A Csehszlovákiával
való barátságot nem mellékes mód
jobb körökben eléggé beárnyékolta, hogy a
jugoszláv államfö ha nem is hivatalosan, de a
híres prágai tavasz idején a maga részéröl
beleegyezett az ott beinduló demokratikus
folyamatok eltiprásába, ugyanakkor a románokkal
való haverságot ilyesmi nem terhelte.
A nyolcvanas évek végén lezajlott romániai eseményekben minden
kétely ellenére valószínuleg mégiscsak rendesen kivégzett
Ceausescu Tito gyakori vendégének számított. Így például Brioni
szigetén járt épp forrongó hatvannyolcban, ahol házigazdájával a
kétoldali kapcsolatok, a folyvást fokozódó nemzetközi helyzet,
nem utolsósorban a nemzetközi munkásmozgalom idöszeru
kérdéseit vitatták meg, utána ültek csak
Balázs Attila
1955-ben Újvidéken (Novi Sad)
született, ahol egyetemi tanulmányai
után az Új Symposion
szerkesztöjeként, az Újvidéki
Televízió magyar szerkesztöségében
és az Újvidéki Rádió
munkatársaként is dolgozott. A
90-es évek elejétöl Budapesten
él, író, újságíró, szerkesztö,
emellett regényeket, elbeszéléseket
ír, szerbböl és horvátból, valamint angolból fordít. |
|
ebédasztalhoz. Ceausescu
akkoriban szigorú diétájára hivatkozva a saját szakácsával fözette
meg a maga vegetáriánus eledelét, a külalakra nem épp elsö
osztályú nyamit, és csak otthonról vitt szörpöket fogyasztott -
piros szívószállal. Ám annál nagyobb étvágyat mutatott vadászat
közben, ahol is lött mindenre, ami csak mozgott, és amíg bö
muníciója tartott. Aztán Titótól kunyerált még egy marék patront.
Item 2. Josip Broz Tito volt az elsö szocialista politikus, aki a kubai
válság után az Egyesült Államokba látogatott. Tito sosem táplált
különösebb szimpátiát Fidel Castro iránt, így nem esett nehezére
a dolog. Washingtonban John F. Kennedy libamájjal töltött
gombákkal, kanadai szarvasszeletekkel, ananászkoktéllal, nem
utolsósorban válogatott kaliforniai borokkal igyekezett
kedveskedni neki. Közöttük egy olyan palackkal, amelynek
oldalán egy büsztszerü dombormü örizte a kaliforniai borkultúra
atyjának emlékét. Tito tudott Haraszthy Ágostonról, szóvá is
tette, hogy ez az ember azon a területen született egykor, amely
újabban az ö országához tartozik, mire Kennedy mosolyogva
bólintott, poharát koccintásra emelve. Baráti eszmecseréjük az
általános világpolitika helyzetéröl, a délkelet-ázsiai
eseményekröl, Jugoszlávia és Amerika közeledéséröl, valamint a
teniszezés és a szivarozás összeférhetetlenségéröl szólt. Látszott,
hogy Kennedy hisz Amerika jóságában és igazságában,
következésképp annak erejében, de nem fölényeskedett Titóval,
ámbátor megállapította: nagy nap lesz az, amikor egyszer
Jugoszláviába’ is eljö Amerika. Utána egy kicsit hallgattak, mint
akik kifogytak a szóból. Lehet, Tito Jacqueline Kennedy elbuvölo
szépségén törte fejét, John pedig Marilyn Monroe vértolulást
elöidézö mosolyán, de ezt már innen aligha lehet pontosan
megállapítani.
Évekkel késöbb egyszer Jacqueline tíznapos adriai kiránduláson
vett részt, amikor is Tito nevében Marijan Kocković festo,
szobrász, az aktok nagy kedvelöje látta el a kísérö szerepét.
Hogy Broz ott settenkedett-e valahol a közelben, kérdés. Tény,
hogy végül pompás mimózasalátás ebédet rendezett Elizabeth
Taylor és a Sutjeska címü film nöszereplöi számára, amelyre John
F. Kennedy özvegyét is meghívta. Köztudott, hogy Josip Broz és
Jacqueline Lee Bouvier baráti kapcsolata akkor is megmaradt,
amikor utóbbi feleségül ment Arisztotelész Onasszisz görög
multimilliomoshoz.
Tito (tehát) szerette a müvészeket, akik úgyszintén gyakori
vendégek voltak nála, így például a világhíru Ivan Meštrović.
Kifejezetten kedvelte a színészeket, például Orson Wellest, de
legjobban a színmüvésznöket imádta, például Sophia Lorent,
Jovanka Budisavljević kapitány nöiesebb változatát. Elbuvölö
szépségével Sophia nem csak Titót vette le zömök lábáról,
hanem mindenkit, akivel gyakori látogatásai során kapcsolatba
került. De nem csupán káprázatos gyönyörüségével aratott ez a
vérbeli latin nö, hanem közvetlenségével, csodálatos
temperamentumával is. Szívesen húzott kötényt magára, majd
beállt a konyha népe közé, hogy kigyúrja és mesterien ellapítsa
a maga olasz tésztáját, ahogy azt a saját anyukájától tanulta rég
napsütötte Itáliában, Róma örök városában. Ilyenkor egészen
kipirult a dögönyözésben két szép orcája, valósággal csattogott
két formás kebele, míg Tito ott álldogált mellette, szemén sötét
napszemüveggel. Talán azért, ne legyen olyan feltuno, hol
állapodott meg megbabonázott tekintete. A híres szexbomba,
Gina Lollobrigida is eljött lefényképezni Titót, mire Tito sem
maradt adósa: gyorsan ö is lefényképezte Lollobrigidát. A
korábban, ifjabb esztendeiben banánszoknyás Josephine
Bakerrel tréfából erotikus táncot lejtettek, csak utána láttak
neki a hagymás ételeknek. Aztán meg egyszer egy Lollobrigidaszeru
jugoszláv énekesnö férje kezdett üvöltözni agyalágyultan,
hogy „az az állat megkúrta a feleségemet“, ám gyorsan
elcsendesült. Mielott még rendesen tudatosult volna, hogy ki
kúrt meg kit.
Ki tudja, milyen elégtételt kapott elveszített férfiúi becsületéért.
Talán a legnagyobb elefántagyart, amelyet elnökünk valaha is
lött? Mondhatni: abból kijöhetett sok-sok szép vacsora.
Josip Broz Tito életrajzírói rendre úgy tudják, messze földön híres
alanyuk az össz muvészeti ág közül legjobban a filmet kedvelte,
gyakorta ellátogatott a Sutjeska forgatására, egyáltalában:
szerette a mozit. A férfi színészek közül -
említett Orson Welles és John Wayne mellett -
Taylor férjét, Richard Burtont tartotta igazán
nagyra; lenyügözte Richard Nagy Sándor
szerepében, így amikor felvetodött, hogy
Burton alakítaná öt a Sutjeska grandiózus
partizán filmeposzában, Tito lelkesen
helyeselt. A Burton házaspár majdnem egész
hónapot töltött Jugoszláviában, ebböl elég
sokat Tito asztalánál, ahol is a két férfi
egymásra lelt a jeges Black&White élvezetében,
amiben Elizabeth se maradt le nagyon. Ö
ugyan kevesebbet ivott, de a jeget, mint olyat,
feleslegesnek tartotta bele. Persze,
minduntalan érzékeny torkára hivatkozott, s
oly ártatlanul nézett Titóra azzal a két
tengerkék szemével Liz, hogy nem létezhetett
olyan férfi, aki el ne olvadt volna töle. Jovanka
pedig egyenest hidegrázást kapott ugyanettöl,
persze igyekezett nem mutatni. Természetesen
öt inkább Burton tekintete varázsolta el.
Burton sarmöré, aki az elnök feleségének
kedvenc koktéljára célozva a fehér ruhában pompázó, sötét
hajú Jovankát egyszer a legszebb White Ladynek titulálta.
(White Lady = három deci citromlé, egy deci Gordon gin és egy deci
Maraschino - jól összekeverve.)
És akkor most? Hogyan tovább? Nahát, köztudott volt, hogy
Tito hajlamos elereszteni a füle mellett orvosainak tanácsát,
amiben Jovanka is csak asszisztálni volt képes, így alakulhatott
ki például diétás napjaik étrendje, amely reggelire
nagy adag szalonnás rántottát látott elö, húsos lecsót és sült
házikolbászt ebédre, valamint bárányhúst vacsorára. Vagy
marhahúst mindhárom étkezésre. Persze, ezekröl a napokról
az alkohol szigorúan számüzve, de borral vagy nélküle, dallal
vagy sem: utóbb halaszthatatlanul eljö az este. Krisztus urunk
1980. évének májusában, a sok Hencidától-Boncidáig után:
Ljubljanában elérkezett az a bizonyos utolsó, valószínuleg
immár igencsak vékonyka vacsora, egy szál pirítóssal
(fokhagyma nélkül), amely szomorú vacsorának senki
avatatlan kívülröl nem lehetett szemtanúja, és amelyet már
érintettünk - széles Dunánk pittoreszk és pikareszk Gibraltárján hajózva
|
|
|
