I   II   III   IV	BETON BR.46  DANAS, Utorak 27. maj 2008.   ExSYMPOSION ExSYMPOSION Piše: Marta Joža Ìrja: Józsa Márta MAĐARSKI ZEMLJOTRES MAGYAR FÖLDRENGÉS   Zemljotres je napor, kada viršla drhti u tanjiru. Ovako je najtačnije, ali sećam se i više od ovoga, čaj se prospe iz lončića, lampa se njiše na plafonu, prefinjenije bi bilo kada bih napisala luster, ali otkud nama tako nešto. Ali zato ju je baka ponekad ipak tako nazivala, naravno rekla je da uistinu i nije to, sva sreća, time je mnogo skuplje osvetljavati, a i u ovako maloj kuhinji ni ne treba, ali oni bi davno sa ovakvom jednom, ovakvom jednom malom lampom u ulici Lajoša Košuta i oslepeli. U onoj ulici Lajoša Košuta u kojoj je, kao što je to mnogo puta stavljala do znanja, alkov bio boje zelene jabuke, no šta li je to moglo biti. Šta li je mogao biti taj mnogo puta pominjani alkov i otkud je moglo biti tada viršli u kući, baš otkud, ali bilo je, ipak. Ove stvari slučajnost povezuje za večnost. Daća je bila ta viršla, posmrtna gozba, tokom posmrtne gozbe drhtala je zemlja, ali tada to još nisam mogla da znam. Taj dan sam prvi put istrčala deset hiljada metara. Drhtale su mi noge, kada je bio zemljotres. Umorila sam se. Veoma. I onda je baka izvukla svoje iskustveno znanje koje nije upotrebila već decenijama i rekla: bogami, videla sam da se lampa zanjihala. A lampa se ne može zanjihati drukčije, nego kad je zemljotres. Može biti da si umorna, Martičken, ali ovo smo sada specijalno svi osetili, ne samo ti. Specijalno, svi. Ovakva specijalno-svi-stvar je iskustvo, baka je bila jedina među nama, koja je već preživela zemljotres. Preko volje sam izašla u dvorište, preko volje sam čekala sudbinu, i osećala neko zadovoljstvo jer sam ipak ja bila u pravu, kuća nam još stoji, i stajali smo tada i mi. Nismo se zbog zemljotresa srušili, nije kod nas bio epicentar. Tome se nisam ni čudila, uvek smo bili periferija. Mada mi to nije bilo sasvim jasno ni kada mi je majka sutradan ujutru rekla: budi se, nalazimo se u stanju pripravnosti. Čudila sam se, verovala sam da je kod nas uvek tako, ali ispostavilo se da ovoga puta ulog nije današnji ručak. Od ove reči sam se toliko uplašila da sam odmah odjurila u školu, prvi čas bio je engleski. Nastavnici engleskog jezika nije padalo na pamet kako se stanje pripravnosti kaže na engleskom, međutim rekla je: danas nećemo pevati, jer mnogi su umrli u Bukureštu. Pa, stvarno. U Bukureštu je poginulo više hiljada Rumuna i nekoliko Mađara, i mi za te Mađare znamo, što nije ni čudo, jer smo se sa dobrim delom njih - mi ili naši roditelji - igrali. Poginuli u bukureštanskom zemljotresu bili su naši mađarski prijatelji, nama su bili oni, jer tako smo učili da je svaka drama dvostrana: rumunska i mađarska, i mađarska, i od toga naravno mađarska je naša, rumunska je tuđa. Tako smo mi odrasli, da je i bukureštanski zemljotres nama bio mađarski, nismo dakle pevali toga dana. Tragedija, to jest, ergo, mađarska. Da nije bilo Rumuna, jadni Mađari ne bi morali da idu u Bukurešt, jer onda bi Budimpešta bila glavni grad i oni bi tamo radili, i onda bi i danas bili živi, ali ne žive, jadni. Ne žive jer ih je ubio zemljotres Rumuna - prikazivali smo tu uzročno-posledičnu tragediju aktuelnom i sopstvenom. Ne znam da li bismo pomogli rumunskoj deci koja gladuju, da su se pojavila tu. Ili baš odraslima. Da li je bila moguća situacija da kod nas u kuću, u naš stan, NAŠ DOM, prihvatimo neko rumunsko dete pogođeno zemljotresom. Mislim da ne, ne, verovatno, eventualno onda, kada bi se ispostavilo da ima nekog mađarskog pretka. Ili da je Eskim, ili bilo šta, ali da ipak nije Rumun. Rumunske zetove, snaje ili siročad mi ne bismo prihvatili. Tačka. Na to će sada biti odgovor: ni oni nas. Baš taj odgovor bih čula u detinjstvu, da sam ga tražila, i recimo da zaista jesam, i onda ostaje dilema: da li sam smela da postavim ovo pitanje? Sasvim sigurno da nisam smela. Tada. Bila sam ja u postzemljotresnom Bukureštu, mada sam i bez toga mogla dovoljno da se uživim u smrt. U to vreme sam pisala pesme o mom ocu, njega sam nazivala smrću. Iskreno, bilo je važnijih pitanja, kao toliko drugih smrti. U Bukureštu su buldožerom uklonili ostatke porušenih kuća i postavili travnate tepihe na ispresovane ruševine i leševe, tako su nastali veliki parkovi, po kojima se moglo šetati, kao po grobovima. Inače, bio je dobar taj zemljotres, zato što je bio zanimljiv, mnogo smo pričali o Marta Joža Rođena 1962. u Klužu (Rumunija), studirala u Mađarskoj. Radi kao televizijska novinarka i urednica. Autorka je dokumentarnih filmova, piše eseje i studije. „Mađarski zemljotres“ je fragment iz njenog prvog romana, objavljenog 2007. njemu, i u Trgovištu (Târgovište), koje su tada još nazivali Tirgovištem (Tîrgovište), bila je jedna ulica, Lenjinovo šetalište kestenova, zaista joj je to bilo ime, ili stoga što su kasnije lenjinizovali aleju kestenova, ili zato što polagano rumunsko sticanje nezavisnosti od sovjetskog uticaja već nije dozvoljavalo da jedna ulica bude samo Lenjinova, ali veza je ipak bila još prilično snažna pa je Lenjin odolevao još malo, a može biti i to da se nekome ovako dopadalo i punktum. No, u ovom gradu, u južnoj Rumuniji, dugo je još posle zemljotresa stajala jedna kuća, ostao joj je još onaj jedan zid, na kome je bilo naslikano ogromno jezero, i labudovi su plivali u njemu, u zidu, odnosno sada već uistinu na ulici. Ostale ruševine su počistili, ovu ne, valjda zato što je bila tako lepa. Nažalost, zaboleo me je u Tirgovištu - koje je kasnije, nakon devedesete, već trebalo pisati Trgovište, budući da se rumunsko društvo, ako i ne od nekih zaostavština diktature, ali barem od njene ortografije, odmah oslobodilo - zaboleo me je zub. Zubar mi je pogrešno izbušio zub, užasnut saznanjem da je ovaj pacijent neobičnog imena Mađar, rekao je da ozbiljno nije mislio da u Rumuniji stvarno žive Mađari, verovao je da je sekretar partije tako nešto rekao samo kao zastrašivanje. Trebalo je nakon toga izvaditi onu četvorku gore desno, toga se sećam od zemljotresa. Popriličan strah je prouzrokovao u svakom slučaju, osim toga još je samo dva puta bio takav metež u školi: jednom kada je preminuo Mao, a drugi put kada je umro Tito Prevela Sandra Buljanović A földrengés fáradt állapot, amikor a virsli remeg a tányéron. Így a legpontosabb, de ennél többre is emlékszem, a tea kilöttyen a csuporból, a lámpa imbolyog a plafonon, elökelöbb lenne, ha azt írnám: a csillár, de honnan lett volna nekünk olyan. Nagymami azért mégis úgy hívta néha, persze mondta, hogy igaziból nem is az, tiszta szerencse, sokkal drágább azzal világítani, meg aztán ilyen kis konyhában nem is kell, de ök régen egy ilyennel, egy ilyen kis lámpával a Kossuth Lajos utcában meg is vakultak volna. Abban a Kossuth Lajos utcában, ahol, mint azt sokszor tudatta, almazöld volt az alkóv, na vajon az mi lehet. Mi lehetett az a sokszor emlegetett alkóv, és honnan lehetett virsli akkor otthon épp, honnan, de volt mégis. Ezeket a dolgokat a véletlen köti össze örökre. Tor volt az virsli, halotti lakoma, halotti lakoma közben rengett a föld, de nem tudhattam én akkor még azt. Aznap futottam le eloször a tízezer métert. Remegett a lábam, amikor földrengés volt. Elfáradtam. Nagyon. És akkor nagymami elövette évtizedek óta használatlan tapasztalati tudását és azt mondta: bizony, láttam, hogy a lámpa kilengett. És a lámpa nem lenghet ki máskor, mint földrengéskor. Lehet, hogy fáradt vagy, Martichen, de ezt most speciel mindannyian éreztük, nem csak te. Speciel, mindannyian. Ilyen speciel-mindannyian-dolog a tapasztalat, nagymami volt az egyetlen közöttünk, aki már élt át földrengést. Kelletlenül mentem ki az udvarra, kelletlenül vártam hát a végzetet, és némi megelégedést éreztem, hogy nekem lett hát mégis igazam, áll még a házunk, és álltunk akkor még mi is. Nem a földrengés miatt doltünk el, nem nálunk volt az epicentrum. Ezen nem csodálkoztam, mindig is periféria voltunk. Bár azért nem volt egyszerü értelmezés, amikor másnap reggel anya azt mondta: ébredj, szükségállapot van. Csodálkoztam, azt hittem, nálunk mindig az van, de kiderült, hogy ezúttal nem a mai ebéd a tét. Ettöl a szótól annyira megijedtem, hogy azonmód elrohantam az iskolába, angolóra volt az elsö. Az angoltanárnéninek nem jutott eszébe, hogy mi a szükségállapot angol neve, ellenben azt mondta: ma nem énekelünk, mert sokan haltak meg Bukarestben. Hát, tényleg. Bukarestben sok ezer román halt meg és néhány magyar, és mi azokról a magyarokról tudtunk, ami nem csoda, mert ök jórészt - nekünk vagy szüleinknek - játszótársaink voltak. A bukaresti halálos áldozatok a mi magyar barátaink voltak, nekünk voltak ök , mert mi úgy tanultuk, hogy minden dráma kétféle: román és magyar, és a magyar, és ebbol persze a magyar a miénk, a román valaki másé. Így nöttünk mi fel, hogy a bukaresti földrengés is magyar volt nekünk, nem énekeltünk aznap tehát. Tragédia, azaz, ergo, magyar. Ha nem lettek volna a románok, szegény magyaroknak nem kellett volna Bukarestbe menniük, mert akkor Budapest volna a fováros és ök ott dolgoznának, és akkor ma is élnének még, de nem élnek, szegények. Nem élnek, mert meggyilkolta öket a románok földrengése - interpretáltuk a soros tragédiát aktuálissá és sajáttá. Nem tudom, hogy segítettünk volna-e éhezo román gyerekeken, ha arra keveredtek volna. Vagy éppen felnötteken. Lehetö lett volna a helyzet, hogy befogadunk hozzánk haza, a mi lakásunkba, OTTHONUNKBA, egy földrengés-sújtotta román gyereket. Azt hiszem, nem, nem, nyilván, esetleg akkor, ha kiderült volna: van valami magyar öse neki. vagy eszkimó, vagy bármi, de mégsem román. Román vöket, menyeket és árva gyerekeket mi nem fogadtunk volna be. Pont. Erre most az lesz a válasz: ök sem bennünket. Pont ezt a választ hallottam volna gyerekkoromban, ha megfogalmaztam volna, és mondjuk ha meg is, akkor is kérdés marad: fel mertem volna-e tenni ezt a kérdést. Egész biztos nem mertem volna. Akkor. Én jártam a földrengés utáni Bukarestben, pedig anélkül is eléggé bele tudtam élni magam a halálba. Akkoriban verseket írtam édesapámról, öt neveztem magamban halálnak. Igazság szerint fontosabb kérdés volt, mint annyi más halál. Bukarestben eldózerolták az összedölt házak maradványait és gyeptéglákat tettek az összepréselt romokra és hullákra, így lettek nagy parkok, ahol lehetett sétálni, mintha sírokon. Józsa Márta 1962-ben Kolozsvárott (Cluj, Románia) született, egyetemi tanulmányait Magyarországon végezte. Televíziós újságírással, szerkesztéssel és dokumentumfilmezéssel foglalkozik, esszéket, tanulmányokat ír. Az itt közölt írása a 2007-ben megjelent elso regényének részlete. Jó is volt az a földrengés amúgy, mert érdekes volt, sokat beszéltünk róla, és Târgovisten, amit akkor még úgy hívtak, hogy Tîrgoviste, volt egy utca, a Gesztenyék Lenin Sétánya, tényleg ez volt a neve, vagy azért, mert késöbb leninesítették a gesztenyék alléját, vagy azért, mert a szovjet befolyástól való lassú román függetlenedésbe már nem fért bele, hogy egy utca már csak Lenin legyen, de kötödés még elég erös volt ahhoz, hogy egy kicsit maradjon is azért Lenin, de az is lehet, hogy egyszerüen valakinek ez így tetszett és punktum. Nos, ebben a városban, Dél-Romániában, sokáig állt még a földrengés után egy ház, az az egy fala maradt meg, amelyre egy hatalmas tó volt festve, és hattyúk úsztak benne, a falban, illetve most már voltaképp az utcán. A többi romot eltakarították, ezt nem, tán azért, mert olyan szép volt. Sajnos megfájdult Tîrgovisten, amelyet késöbb, kilencven után már Târgovistenek kell írni, minthogy a román társadalom ha a diktatúra valamennyi hagyományától nem is, de legalább annak ortográfiájától azonmód megszabadult, megfájdult a fogam. A fogorvos döbbenetében félrefúrta a fogam, amikor megtudta, hogy e furcsa nevü páciens magyar, azt mondta, nem gondolta komolyan, hogy Romániában tényleg élnek magyarok, azt hitte, hogy a párttitkár csak ijesztgetésnek mondott ilyesmit. Ki is kellett azután késobb húzni azt a jobb felsö négyest, erre emlékszem a földrengésböl. Jó nagy ijedelmet okozott mindenestre, ezen kívül csak kétszer volt még ekkora rajcsúr a suliban: egyszer amikor Mao, egyszer pedig amikor Tito halt meg  I   II   III   IV